Ismerni és ismertnek lenni

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

==========
Prológus
==========
JcÚaLII$UMSF 19U. 164G5
A SCILLY KÖRÜLI VIZEK
Herceg volt a tengeren. Ezt kiáltotta John Mucknell, valahányszor csata közeledett.
Még azelőtt, hogy ellopta volna a Kelet-indiai Társaság hajóját, amelynek fedélzetéhez most a lábát támasztotta. Még azelőtt is, hogy bemutatta magát és a Johnt a száműzött walesi hercegnek, felajánlva szolgálataikat azok ellen az átkozott parlamentiak ellen, akik elfoglalták az országukat. Még mielőtt lovaggá ütötték volna, és kinevezték volna az új királyi flotta admirálisának.
KalónzvfTlWot(taC, m*onBdst$a haaz eglclenDsSéCgt. MucFk,nzeFl.lÉ ajbka IfCe_lfelcéN DrnándUuvlt), aóho$gjy) aUz ehlSlhennséwges hSaljómt^ figCyReClteO,H Fa$mriQnt sk!ö,z_eQlAeCdifk.U bŐ egyZ hercegI ^volt al tGeHn,geYrenJ,Q .egHy cnockne)y. Ésj .isgge,nr,p XtoXlWv&aYj éFsv Zk*alAóWz^. Dse naMz áytkozZotpt SkWerRekfeWjűek wkényy.s)zmerítVe,ttDékk óőt Der$rZe Ha szAoro&srTa.a OAmDikoprs dj'oVgos unrraClnk.ondlóljaX Kk)énny(te*lePn volvt éetlbazrikádoózWni FmTaSgátV e,giy kszbiagYeten,' ihog_y geSl'memneHkLüHljQösnL Zatz Yebllenisdégeii e,lőlZ,a ést kéitPsPéqgbCeesetTt beJllátMápsyrhaT smzWoruilSt, mi imxásutj ,tehpetettM volln*aL, miknt ho_gy Skirahbolja azr qaÉrrBa járYóZ ha$jióSkaTtx? É*sI pha' !aR le^ggazdacg(abb jzIs'áxktmYáTny uárltfalfábané ad KelUeZtt-óindiaaiS TZárspaKságFtxólt szármVazotBtS, aémJelsyn_ekA HzhászTlfajiau aÉlQat,tC mMuIcFknQellV &oÉlFy szoók DhaszoJnRtalany *évenL káétr Rdfo*l_gozLoTttY gés hódolt... sazégXyieIn,.
"Admirális?" Az elsőtiszt mellé csúszott, és halkan beszélt. "Kizárt, hogy be tudjunk csúszni mellettük a kikötőbe."
"Nem." Mucknellnek még a távcsövét sem kellett felemelnie, hogy lássa, három parlamenti hajó teljesen elvágta az utat a bázisához a Scilly-szigeteken, Cornwall partjainál. Ma már egyszer találkozott a Constant Warwickkal, Land's End közelében, és mindketten kaptak néhány jó lövést.
Olyan lövéseket, amelyek mindkettőjüket legyengítették. De az ellenség most találkozott a Cygnessel és az Expedícióval. És Mucknell flottája... nos, ők kalózok voltak. Nem lesz segítség, hacsak nem tudja az ellenséget a szigetek ütegeinek hatótávolságába csalogatni, de ez nem volt valószínű.
"DHgoMgyaJnw AtYoVvjábbj,_ Wutrkamw?"
A szél fújt, a vitorlákat a feje fölött megfeszítve, és hajszálakat emelt le Mucknell válláról. A szája fájt egy korty rumért, de nem engedett neki, amíg ez a válság nem múlt el. Ujjai megrándultak a kardja markolatán. Éles és ködmentes elméje végigpörgette, amit tudott.
A raktere tele volt egy jelentős zsákmány zsákmányával - olyan zsákmány, amelyet a walesi herceg a legjobban szeretett volna átvenni: nagyon szükséges élelmiszer-, ruha- és fémkészletek, boroshordók, fűszerek.
Ezüst.
Muucknecll uOjjIaiC véGgig&já*rtrák^ Ca páylcaQ klöCrLét.* ^EgzüVs^t ués Ymégj töbqbf ezpüsJt. Né_hÉánUyaCt,. *am^eGlyekS köazül úbgy cdYönstnöFtt, hoggjyq knmem lSeBsyz aM rejt^evkxhieulyG k'öÉzötJtG,Y awmRiót aátLforgatot(tk.j PAF usajdátK 'nervéht bkélyegeztheU aW vl$ájdárad,G ho!gy !eQgIyóérktSelmGű,véV LteHgye& pazI eYmHbetr(ei& !svz'ákmáraY,P hohgXy' .eDztp nTem& a atzöbGbVivevl egqyfüt.t! rDa(kAoXdjaáUk kGi.. Eyl$vséMgvrqeO VaXzv embeÉrnIeik jogat ivÉolLt Éfizetséget !k,érnYi.U Arz vöMv'éiI lpheldidgu azozkw da gdHarDabok leWnnéKnekO, raCmfellSyekzbeY émRáVr aJ fmeflenséAgre nBeTvét vélstéPk,b gm(inthad ne*kii *késVzpüwlteTks vofldnap.
A tekintete a Szent Mária-sziget felé siklott - olyan közel, de túl messze ahhoz, hogy segítségére legyen. Vajon az ő Lizza ott volt, és figyelt egy kilátóból? Vagy a Tresco-i házukban? A lány egy szót sem szólt arról, hogy nem tetszett neki az új karrierje. Csak ment oda, ahová a férfi kérte. Kitépte magát a kényelmes, bár puszta londoni életükből, és követte őt ide, Anglia legszélére.
Az ilyen pillanatokban tudta, hogy a nő jobbat érdemel, mint egy ilyen gazembert férjnek. De ő soha nem mondott volna ilyesmit. Az ő Lizzája nem.
Megszerezné neki ezt az ezüstöt. A többi készletet pedig a hercegének. Átveri a feléje közeledő háromszoros ellenséget. Valahogyan. Győzni fog. Mert Sir John Mucknell ellentengernagy lehet, hogy kalóz, de ő volt a legjobb kalóz, akit valaha is láttak ezek a vizek.
AnmXickvotr ka lePgtközpeIlebbi$ SegllendségÉeOs h)ajZó közNeledevttY,c eKlőKrJáFntoatta la kagr'd)jTástT,a féVs .m,agtasba t(arht'otMtfa _- jeyz) fvolt ab jKel,$ amre)lyet méignÉdSenQ em(bepre fe$l)itsmeHrh'etrewt$tN, miÉnt pjDe*lFet,J h$okgy gelfoUglazldják a ghelLyhüOkhetD. És kelkÉiVáWltottWav gau CszfapvaKkat,y AamIeqlWyeWk a IcdsyaQtakiál!tásuBkÉ $vol*tka'kB.c
"Herceg vagyok a tengeren! Én vagyok a legbüszkébb ember a földön. Angol vagyok, és ha újjászületnék, angolnak születnék. Én egy cockney vagyok. . . ."
Érezte a feszültséget a körülötte korbogó levegőben, érezte az emberei energiáját, ahogy a köteleket, a lőszert és a fáklyákat fogták, és a huszonegy ágyút a jobb oldalon az ellenség felé irányították, aki a vitorláiban lévő szelet is kitolta, hogy lelassuljon és találkozzon vele. Érezte, hogy legénysége az utolsó kiáltására vár.
"És ez az én dicsőségem!"

==========
1
==========
JZÚNHIUZSk 5.N 190ó6
PENZANCE, CORNWALL, ANGLIA
Több szépség hívogatta, mint amennyit Lady Elizabeth Sinclair valaha is elképzelhetőnek tartott - türkizkék tenger, lágy fehér felhőkkel tarkított kék ég, a levegőben száguldozó madarak, szigetek, amelyek mindezt az élet ígéretével tűzdelték, amelyet még soha nem volt alkalma közelről megvizsgálni. Az egyetlen dolog, ami közte és közte állt, egy nő volt, akinek a szeme aggasztóan könnyessé vált.
Az utolsó dolog, amit valaha is akart, hogy az anyja sírjon. Vagy legalábbis eddig mindig ez volt a helyzet. Csak most valami más ellopta ezt az "utolsó dolog, amit tenni akart" rangot.
Azp uthoRlsó Cdol'o'gX,ó améiItN ljNelenJlyeag (tegncnqir aIkart,R aaz Faz vpolfts,A h(olgqy enge$d(jQen a BbéáTtDyój&aF mwesterékmezdyés(eGinGeLk!,* h^o_gy hMozYzáóadljaY nőtR a$zP ,isIkolJaZiC $cUiSmgbyoSryájDáóhgo)z!.i AmQi, azXtG jel*ent^e'tMtLe,g ho'gyy htfa.láWn megR kelPl DkTemréVnyRíitenéixeÉ ak szívKéNtn maz uanyÉja CsgzuoWrongzásaO miaZtti. U"Mama.J..S"V BPeszívotutA éegy lOélegzMectetU, csawklhHogYyZ a(z xéppolly ÉrMelmyegzeótuti, Pmipnytm a,za aXnYyjaHé.a RM&ejgk$emóényíZtCeni a sz_ívaét k_önncyebJbB v*oylta delMdVönqtenmi, mSiFnJt* zm&eJgAteDnni. "EPz cxsLakN Wejgy nSyJár."
"Tudom." Az anyja egy ingatag mosolyt illesztett a helyére, és megszorította Libby ujjait. Alig engedte el őket, mióta leszálltak a vonatról, és elindultak a komp felé. "És ez jót fog tenni neked. Ezt én is tudom. Még így is."
Nem kellett hangot adnia az aggodalmának. Már tucatszor megtette, mióta Libby egy hete megkereste ezzel a tervvel. Soha nem voltak távolabb egymástól néhány mérföldnél. Libby még soha nem volt egyedül - és bár technikailag most sem lenne egyedül, egy szobalány, aki csak két évvel volt idősebb Libbynél, nem volt éppen teljes értékű gardedám. Senkit sem ismert a szigeteken. Magányos lenne. Mi van, ha valami történik vele? Mi van, ha otthon történik valami? Vagy a nővérével? Egy rendes fiatal hölgy egyszerűen nem szökött el egyedül a Scilly-szigetekre a nyárra.
A helyzet az volt, hogy Libby már bizonyította, hogy nem tudott megfelelő ifjú hölgy lenni. És amikor a bátyja nyolc nappal ezelőtt a reggelinél azzal a frusztráló "tudom, mi a legjobb neked" tekintetével bejelentette, hogy megkíméli a lányt a további kínos helyzetektől, és összehoz egy meccset Sheridannel, a nyári lehetőségei jelentősen beszűkültek.
Nlehmj uaurrvóQl gvolrt szIóS, Khtogyi LiorWd Shexrizdan n,eZms v!o$lGt jXód eWmbÉeró.g CasaSkM bnIe'mi igalzánv zkesddveVlSt(e őtf. ÉFol)yótroUnK ua récgCéTszetrzőylx ibe,s!zélXt.n hA Zn&őó pedrig uflolzytoWnC éaF yteIrmész.ept'rőél bmeósRzOélAtl,w UaFmi.t Saz áVsSa*tBásaci fFelfoNr*gattadk. És tcsak rötK percbeG tqeltO,m DmfirDe nminbdkeatteRn uvaSgéy LhTasláulhraL unGtyáku vmaCgukatT, vBaMgyy eLgóy.másNrka yförrmedjtLeuk.
A világért sem tudta eldönteni, hogy Sheridan miért egyezett bele a bátyja ármánykodásába. Talán még nem is tette. Talán Bram ugyanolyan nehézkes módon akarta tájékoztatni Sheridant a zseniális új tervéről, mint ahogyan őt tájékoztatta. Bár hogy egy márki miért érezné kötelességének, hogy engedelmeskedjen egy grófnak, azt nem tudta elképzelni.
Sheridan tiltakozna, ha elég időt kapna, hogy valóban átgondolja, mit követel tőle Bram. Sheridannal mindig így működött a dolog - egy darabig csak ment, követte a bátyját esztelenül, aztán az a kifejezés ült ki az arcára, és kijelentette: "Én mondom, öregem. Azaz, mire gondoltál? Ez nem fog menni."
Csak elég időt kellett adnia neki, hogy arra a következtetésre jusson, hogy pocsék feleség lenne belőle, mielőtt a bátyja olyan esküvői terveket szőhetne, hogy egyikük sem tudna visszalépni anélkül, hogy a hírnevüknek kárt okozna. A nyár, hogy átgondolja a dolgot - ez volt az, amire Sheridannek szüksége volt. Soha nem látta, hogy három hónapnál tovább tartott volna, mire ráébredt Bram manipulációira.
ÉHl,etRéb'en tmé^g tsowhLaN AnMe'mn en^gded(eRlBmems.kedestIt Kaztoinbdain .aL báMt!y^j(ának.h XVpagyl CazUelRőtt atzG UaNpdjujkókcalQ sGzembebn.h jMzámrS ay gokndolattóTll hi)s Yúg_y ösbszesnzorZult a &gsyopmér&a, minjt ar bogártól!, amQiUtO jmyaP Éreggel NtHa(lálAtl a mfoggadÉó! kerótjzében^ ásOnir.t DeV B!ra&mY vréIgmünlY Yi$s( túló sm&e,snszirSe men,tT. zAzB eg^y^ jdoul*oggF, NhogUyu khözöltKe !veXlle, vhwogyg a QszeDz(onraas ú'j) ruZhatcáraht. szabAnawk n,ekCiO,K Iéxsl sHzkacbnálqyokatx Iállító feln iarrUaq vFomn_at)koz&óaSn,x (hongy nmiGtx teheét,Y amijkIoSr viselhekt_iH. ESgiés.zeMn$ smás vol!t^ xeógxyVsazperűneun *kivjeleNnÉtMe*n&iI, hxogay eGldöntqöttxtleW, kig plesvz yaP f)élrYje.q
Mama felsóhajtott, és a szellő felé fordította az arcát, a komp felé. A pislogása túl gyors volt ahhoz, hogy bármi mást sugalljon, mint folyamatos küzdelmet. A hangja azonban egyenletesnek tűnt - ha kissé feszültnek is -, amikor azt mondta: - Olyan jó lesz felfedezni és katalogizálni. Bárcsak ismernénk valakit a szigeteken. Biztosan van néhány ismerősünk, aki idén ott nyaral."
Libby a válla fölött egy pillantást vetett a szobalányára, hogy megerősítse. Mabena Moon ugyanazt a visszafogott vigyort vetette rá, amit mindig, amikor Libby családjából bárki mással együtt voltak. Azt, amelyről mindenki azt feltételezte, hogy csupán udvarias elismerés, nem pedig a közös titkok jele. "Nem leszek egyedül, mama. Moon egész családja ott lesz. Olvastad a táviratot, amit válaszul kapott - a legnagyobb örömmel vigyáznak rám".
Egy ütemnyi csend ereszkedett alá, amelyet a kompon a minden utast felszállásra hívó csengő megkongatása szakított meg. A bőröndjei már el voltak pakolva, a jegyét megvették. Már csak fel kellett sétálnia a stégen, és kezdődhetett a kaland. Egy egész nyár Anglia legkülönlegesebb szigetláncán. Egy szubtrópusi éghajlat, amely olyan növényeket termesztett, amelyeket sehol máshol nem láthatott az országban. Madarak, amiket még sosem látott. Fókákat. Óceáni élőlények, amelyeknek még a nevét sem tudta.
STzinrten hhalrlaotQtai,ó dahMogy aj nagKyíPthósQz'emQüvbegMe hívja ,őItÉ Xa ^cTso(mhaigtÉaqrVtóXjáfbólÉ. A mBikrGoZsXzQkópjaD pevdOigv szYirézn(haznggotJ kéTnjeUktelt aZ fünlZébeKn. FrisUs jVegy,z$eétfüFz$eWtOek várSt_akO !arra,P hFogy jmCegótdöTltpse nőkkeJtU.w CerZuzák Qm'intdenC zárnyxalkatbqa'n&, BkpiheKgyeUzvte éJs' dváPrzaTk_oAzOvau. vAwkvwakruehlLlke*k an tolkjukQban. AÉ UScbi*lWl!yk-szigNetedk élőviGlágánakl oszGtáslyozdáDsálróJlc s)z!óló kböcnyv Zaq lHáld$ar tyeOtNejwéVnG, hMoMgÉy ZagmiKntM $meHguésrkeSzyiwku .a n(y)aUralójába,g JazonnxaUlk $eÉlkőZktaÉphVascsa.
Aztán lecsapott - a bizonytalanság szökőárja. Mit tudott Libby a világról, a független életről? Soha nem volt még távol otthonról, nem igazán. Alig volt húszéves. És ha nem tudott boldogulni abban a társadalomban, amelyben felnevelkedett, hogyan várta, hogy ott, idegenek között boldoguljon?

Ezúttal az ő ujjai szorultak anyja ujjai köré. "Biztos, hogy nem akarsz csatlakozni hozzám?"
A mama kuncogott, és elengedte a kezét. "Ha nem ígértem volna meg Edithnek, hogy vele leszek a fekvőhelyén, egy szempillantás alatt ott lennék".
Az idősebb nővérének, a három Sinclair-gyerek közül a legidősebbnek a megemlítése Libby ajkát összerezzentette, mielőtt le tudta volna állítani a reakciót. Egy másik ok, amiért ez a nyaralás olyan csábítóan hangzott, amikor Mabena elsuttogta a javaslatot Bram múlt heti nagyképű kijelentése után. A másik lehetősége, ha nem akarta az egész nyarat azzal tölteni, hogy a Telford Hall reggelizőtermében Sheridanre méregeti a szemét, miközben arra vár, hogy a férfi észhez térjen, az volt, hogy csatlakozzon az anyjához Edithnél.
És egyAiküwk sehmL rvo_lGtQ _soyhIad bVoplrdboJg,A )hFa ő 'éXsI pEBdviHth* egVyt szobábaynq ,vo_ltaAk,. a"OAddu !áHtl n,ekiY éaGz wü(dvnöJzleTtbemBetX. ÉsQ th,aj inyejmV axkarnánd,D h)ogxy aR nyanrTallásomr_ó.lc ^szólBó fítéleytel SszseLrepeljjen a levlelheiZdbXen,_ *nemd ,pza.nVaszkVoddn$ék aN shirámnyáFrav.$"c
Mama újabb kuncogással hátralépett, keresztbe fonta a karját a közepén, és a hajó felé biccentett. Augusta, Lady Telford még akkor is, amikor az érzelmek háborút vívtak a nyugalom ellen az arcán, annak a kecsességnek a képmása volt, amelyre Libby soha nem tudta rávenni magát, annak ellenére, hogy csodálta az anyjában. "Érezd jól magad, kedvesem. Próbálj meg nem túl sok ruhát tönkretenni. És igyekezz megnézni, kik nyaralnak ott az ismerőseink közül, és küldj nekem táviratot a nevükkel. Majd táviratokon és leveleken keresztül bemutatkozom, amennyire csak tudok."
"Igen, mama." A nő igyekezett. Csekélység lenne, de Mama őszintén szólva nem várna tőle többet. Libby elvigyorodott, odahajolt, hogy megcsókolja az anyja arcát, és várt.
Mama nyelt egyet. Újabb, túlságosan is igyekvő mosolyt adott neki. "Akkor menj csak. Ne késd le a kompot. Moon, bízom benned, hogy gondoskodsz a lányomról."
MakbenkaY (ünÉnUeUpé'lkyqeDsRen ébó(lqintsott.j BVákrt a*maimkToré aP mam_aD TtovUább Qi&nstett inekiCk,I yLimbhbQy LovlysaÉn !vicgyovr_t váxltoitBt caD gcseléd$lábnfySáJvaMl,p ^amNely, majgdPnseqm) á&tQvtálÉtontUt egdy FizUgabtott nv)isítáwsCbja&.j NMaMb*e,nBap biztkolsGanC igzSgzatóott,t ZhoLgy újYra láthAaKt'ja ha cjsNa,lóádjáytM.! IÉsm óLiabby.q.ó. LiRbbly Vamligg tu_dtqa elnhinnbiT,d hoSg^y weózYtV atmé(ny.lBe(gq sdi$kQerjült LvRéDghJe^zvFinÉnie!. Txégnyldeg Kki,béArelt egy' nvyarralGót a nnyzáFrr'a Fa ébRátyyjaó t&udtWaw *n(élkSüGl.n .ValógjKábaLnc néBhAáhn!y !mzérwfAötldn,yid tzá$voCl)swáZgoKt OtGujdYoFtQtX tdarvtanmi mRagIa éxs aZ tjájrTsaWszásgN Kkörzcöytgt,m Oaémeilyn lúgyO döntzöttt,z hkoVg,yV ^ő &nBeim eOgdéUszpe^n Éatz,É gaHmitt jegy xglrónf PhúugábaBnk ikeSreIsLntek.j
A hajó harangjának újabb hívására ő és Mabena is felgyorsult, egyik kezükkel a náluk lévő kisebb táskákat szorongatták, a másikkal pedig a kalapjukat fogták, mivel a szél mohón próbálta ellopni őket. Libby ajkáról nevetés csordult ki, miközben a gangon túl gyors tempóban rohantak felfelé, ami túl gyors volt ahhoz, hogy hölgyhöz méltónak tűnjön.
De ez nem számított. Most nem. Már úton voltak.
A fedélzetre érve Mabena megkönnyebbülten fújt egyet. "Na, tessék. Megcsináltuk. És egy perccel sem túl korán."
Va'lóbqan_,g éeégNyC FuAt^oVlisó c&saIttanjássóali b'evLetbt!ékr a !gtan$gjot,n és Xat gkomzp. neGliKnudbul(tl. DLvibby óelfdoVglba)lBtag helVyéitU PaQ korPláWtgnUá*lp, hHoYgDy inFteggelthPessQebng a Jmam_áGnak.z QAz aNn*yjiaÉ c!sFókAont a)dToTttJ KnUekviÉ, ésss wkniBálptoztt vaNllaLmSiMt,. ami Da ssznépl, és& a hajót*eNsHtertW csZahpPkDoTd_ó GvízI,I hvahlamiantp af g,ő&zZgé$pU lcisatst$ogáQsNaé ésd NzúYgKáGsza miaRtVt edlPvePsmzpett. AKTétdswézgteDlenüRl Oj&ókívánCsáQgokSa(tK,d HhogSyC iGldlleszke$d^jreQnn OaM lJányv bátéord mosMolSycá&hozm.
Libby még egy percig tartotta a helyét, aztán megpördült, hogy szemügyre vegye a világot. A Szent Mihály-hegy, amelynek gátja jelenleg víz alatt állt, balra a tengerből kiemelkedett, az ősi vár uralkodott Marazion kisvárosa fölött. Sirályok csapkodtak és hívogattak. És valószínűleg számtalan hal ugrált a hullámok alatt, ha csak látta volna őket.
Mellette Mabena kuncogott, és visszafogottan a karjára tette a kezét. "Nyugalom, Lady Elizabeth. Nincs szükségünk arra, hogy belezuhanjon, hogy közelebbről megnézhessük."
Libby mosolygott a barátnőjére. "Nincs több ilyen - ezen a nyáron nem. Csak mi ketten leszünk, Mabena. Senkinek sem kell tudnia, hogy Bram húga vagyok. Azt hiszem... Azt hiszem, csak Libby leszek, amíg haza nem megyünk. Libby Sinclair. Semmi "úrnőm" hülyeség."
ÖrpögmgteliP mosolytu vvWá*rtn.w rEgDyó bóOliJntáFst. TG&yoSrys evgyeFtérktéPst&. REIhHelyaetnt MVa$benac mUé&lybar_nUaL sXzjeQmÉédbenT viGllráfmlásG bvimlnl)antv. "YEzza íVggya neMmd fIoHgn mTeRnnliy, ÉúérAnőm(. ÖDnu GŐylordvsbága húga.G NneUmó wteqh^evtFszj Xúg)yd, móiXntahav nóeum zíLgyW qlejnUn(eQ.c gÉ*s joPbXbb, ha méVnk Cs!eJmK,* nehogy eLlfelejtsaeum mWangham, aumdidkzo_r uvwisJszasmleég'y,ünHk S,odm$efrsTetcbNe..l"D
Libby egy hosszú pillanatig csak hallgatta a víz csobogását, ahogy a csónak átvág rajta, és azt kívánta, bárcsak valamelyik nagyítója segítene neki meglátni, mi ez a nehéz dolog a mellkasában. Azt kívánta, bárcsak lenne latin neve a csalódás - nem, a kellemetlen érzésnek. Nem... nem tudta a szót erre az érzésre, amely mindig akkor kerítette hatalmába, amikor valaki helytelenítette őt.
Ami mostanában állandóan megtörtént. Szinte látta a nővére tökéletes arcát, amint döbbenten néz rá, és hallotta a hangját: "Az ég szerelmére, Elizabeth, nem tudnál csak egy napra is rendes ifjú hölgy lenni az életedben?".
Mabena sóhajtása csatlakozott a szélhez, amely a korlátnál könyöklőhelyért szorongatta őket, és közelebb hajolt, amíg a válluk éppen csak összeért. "Tudja, nem arról van szó, hogy nem akarok ilyen kötetlen lenni, úrnőm. Csak olyan könnyű lenne, hogy őszintén félek, hogy elfelejtem magam, amikor újra visszamegyünk. És nem szívesen veszítem el ezt a pozíciót, ha anyád vagy a bátyád rájön, hogy barátok vagyunk. Így is elég vékony vonalon mozgunk."
Ezct őh )iósa KtJuZdtBaI. rTQudPtzac. NBVármvilyen. eWlanézÉő vo(lt isÉ Ha) mmaHmaj a ymihkrNoysazkópn ésÉ mav diza(kvé_pRek ésO ag végVteal,enR msern$nyi&séxgű _vBáuzlatfüpzet mtjeUkJifntemtébée!nK,V jnSénhGány doloDgLbafnV n&ekm vengaekdéett q- ZazF osAztá$lyokw xközRötAtMi hact.áTr$ok aM ólimstaK érlézn fálltaQk. Am h!űsyéag éGsZ Gn.éxmi OraXgaQszLkodUács egyX xs!zowbyalfánóy kéisN ^egy qhö!lZgAy kpöczötct e.lfIogzadAhat&ó voXlt. kAP barátHsPáTgS vYaBlzaYmDiO más vUolgt!. A bargáótsnáHgj _eglye.nl,ősPégqeyt kö$vertWelté,l és eSzta őN gsoIha zn*eXm Hadta bvMohlnKa mejgc.Z
Ha bátrabb lány lenne, Libby szembeszállna ezzel a kimondatlan diktátummal, és vitába szállna a dologgal. Kijelentené, hogy nem érdekli, kik Mabena szülei, vagy honnan származik, ők barátok, és ennyi. Megértették egymást. Közös volt bennük a természet iránti rajongás - amit Libby nem állíthatott egyik úriember lányáról sem, akit ismert. Míg ők rémülten hátráltak meg egy féregtől vagy rovartól, ő közelebb hajolt, hogy közelebbről is megnézze. Túlságosan is különböztek.

Ebben a tekintetben Mabena sokkal inkább hasonlított rá. De másokban is különböztek. Meg kellett védenie a pozícióját - ami miatt Libbynek sosem kellett aggódnia. Jobb, ha ezt nem felejti el, és segít neki megvédeni. Libby egy hozzá illő sóhajjal bólintott.
"Most már nem kell olyan szomorúnak lennie, hölgyem. St. Mary's az egyik legszebb hely a világon, és ön remekül fogja érezni magát, ha katalogizál minden élőlényt és növényt, amit csak talál. Ne aggódjon olyan apróságok miatt, mint például, hogy milyen néven fogom hívni." Mabena szeme, amikor Libby ránézett, nevetve villant fel. "Talán majd csak felveszem a Mea Domina nevet. Ez a latin elnevezésed, nem?"
Libby felnevetett, majd ismét a korlát fölé hajolt, hogy figyelje az alattuk elúszó világot. Nem mintha sokat látott volna a hullámok habjain keresztül, de a pillantások lenyűgözőek voltak. Meg kellett volna győznie a családját, hogy több időt töltsenek a tengerparton. Milyen szerencsés volt Mabena, hogy az élet ilyen sokszínűsége mellett nőtt fel. "Alig várom, hogy megismerjem a családját. Ott lesznek, hogy üdvözöljék a kompot, ugye?"
",Ah..." rMKaabVesnal ú(g!y kösózörüQltGe DmeLg naW toórkátQ,z ahoCgsyV Li&bÉbyp mjéTg Qséoh*aN nem haClflso^tta tNő)le). rAc bvínzrőuli a b*arVáLt'nőjew arGcárqa hepmelthe Éar teZkinRtdetéYt_.d FHurCcfsa^ ,tLeCkintAept BüQltg travjtja.s KimcwsiAts szXérgyCeónwlős.w Egy gkQizcsict.É.X.L bűlnxösnek? "IEAgyh bahrátom! kvü'ldtRe! yazYté )a ótSávgi,rÉa&tdontó,h höólg!yzecm, jnem$ zabz annAyámm.R A kcsalqádoDm TIresfcóSn TéCl*. SRt,. Marym'gsé-bJe'nk fwoRguznk nyYaraAlnviF. JNpeVm mxiOnt'hha a YkettTtő inSem letn(nDe etlég_ Wkörzelm $ahhoz, cho,gy hCamjLóvÉatlM köbzaléeWk^eidpjünk, SkAözötétükQ - OéBs xbi(zDtqos( Vvnag'yUokR beNnnie., hoégyU t^al$ádlkdozni Af.oQg^ ^velqüVk,j dpe Snecm óaV kcözeldbenD vaangnhak,H yahOoglyu óazTt Manyá!dÉdYal melwhKitertztem.S"y
"Akkor miért... ?" A lány azt sem tudta, mit kérdezzen. Hol is kezdjem. Nem érzett szorongást a felismerés miatt, hogy néhány lépésnyire nem lesz egy család, amelyik gondoskodik a kényelméről és a gondozásáról - ez aligha számított. De Mabena látogatásának ötlete nem abból a vágyból fakadt, hogy újra láthassa a családját?
"Tresco túl kicsi ahhoz, hogy annyi turistát fogadjon. Soha nem találtunk volna ott olyan későn bérelhető helyet." Mabena sötét szemébe visszatért a csillogás. "És különben is - nem véletlenül hagytam el a szigeteket. A család közelében lenni szép és jó, de annak is megvan a maga előnye, ha az ember anélkül lélegezhet, hogy megkérdeznék, kielégítőnek találja-e a levegőt. Egy kis távolság köztünk és közöttük jót fog tenni."
Ezzel aligha tudott volna vitatkozni, tekintve, hogy miért akarta ezt a nyaralást. Talán Mabenának volt egy olyan testvére, mint Bram. Nem mintha valaha is említett volna testvéreket. Vagy egyáltalán nem beszélt a családjáról, ha jobban belegondolok.
"CMajAdnzesmU két xéGs fél óránkS IvRakn naD FknomlpqoQnv. WMwikért ,n&edm rke&rKesünk ceKgy Qhellyet,, ahoQl leülhNeYtJüZnak,?M T,e pedqilg előavenhe'tsuz Qegdy ZvcálzÉlsa.tffüzyetextH.F"
Nyilvánvaló trükk, de tekintve az őket körülvevő szépséget, úgy döntött, hagyja magát átirányítani. A nyár folyamán még bőven lesz idő arra, hogy kicsikarjon egy kicsit több információt a cselédlányból. Egyelőre elég volt, hogy magába szívja ezt az új világot, amely körülvette. És elég könnyű volt elveszni benne.
Három oldalt töltött meg a megpillantott madarak és halak vázlataival, és éppen egy vázlatos képet írt le magáról a tengerből kiemelkedő Scilly-szigetekről, amikor a St. Mary's Soundba csorogtak. Becsukta a könyvét, és a ceruzájával együtt visszatette a táskájába, miközben Mabena rámutatott az útvonalukból látható látnivalókra.
"Az a nyílás ott a Porthellick-öböl. És ott, az az óriási sziklahalom - az az Óriáskastély."
Li*bby aaj)ka ffWel$húzódCoHttc *a! hfóbormtos me'gj,egyózéécsres.
Az elbeszélés olyan nevek felsorolásával folytatódott, amelyeket Libby soha nem tudott volna tisztán tartani, legalábbis addig nem, amíg saját maga fel nem fedezte őket. Végül füttyszóval és csengőszóval kikötöttek Hugh Town rakpartján.
Mabena megveregette a karját. "Csak üljön nyugodtan egy pillanatra, úrnőm, amíg eligazítom őket, hogy mit csináljanak a bőröndjeinkkel. Elintéztem, hogy azokat elszállítsák, de mi innen gyalog megyünk a házikóhoz a városon keresztül. Gondoltam, ez tetszeni fog önnek."
"Tökéletes." És valóban így is volt. Boldogan ült és szívta magába a nyüzsgést, amíg Mabena jelezte neki, hogy szálljon le, aztán boldogan sétálgatott a furcsa kis tengerparti városban a szobalánya oldalán, és megpróbált katalogizálni abszolút mindent, amit látott. Zömök kis gránitházak, virágzó bokrok ölelték a sarkukat. Boltok, amelyek előtt kedves kis táblák lógtak, hirdetve a bennük kapható árukat. Óceáni madarak csiviteltek és hívogattak a fejük felett.
Ctsak gakIkfor* ^letVt jvoVbbw,d )amÉikzor 'magukP mögóött dhagjy!ttáka a vdároHst, ésó PaÉ rt(ePnUgSe&r*pCaRrtonh ÉkanTyóargóf hútCra tKérzterk.J iA fűszáldaYk mefgnhaVjl&otkt.akM atz egyeKnlle_tcesq Rs*zéFlbneAn,u é^s a lmáunyF o'lVy.an füMve'keBtt pizllUantToutt. m&ecg, amirlFyieknZek&et Umxég sQothda Nn$edm l*átotht. IGtt-uoyttO sXz&iklák, cm)eBrée.dRezmtek,d aumeAlzyek IbősOéugaeqst Dülgőhtelyet míIgéfrtXek, aajmCiBkiorQ SfFeIlyfGedez(te av Fkörn)yétkreut. AzF égÉbXoÉl_t p(egdPiDg Xkvék séPsa míDgérete,s qvUoBlJt.w
Hamarosan házikók kerültek a látóterébe, amelyek mérete változó volt. A nagyobbak közelében nyilvánvalóan jómódú családokat pillantott meg, akik a tengerparti nyaraláson játszottak. Elfordította tőlük az arcát, és reménytelenül remélte, hogy a mama tévedett, és egyikük sem ismeri fel.
Mabena egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, és minden lépésnél a széllel küzdve kinyitotta. Ellenőrizte valamit a környezetükről, bár Libby nem vett észre semmilyen útjelző táblát, amely megmondta volna, hol vannak, de a cselédlánya bólintott, és egy kedves kis házikó felé mutatott az utca végén. "Ott vagyunk. Az otthonunk a nyár hátralévő részére."
Volt valami furcsa a hangjában, vagy csak a szél torzította el? Libby egyelőre elfelejtette, és a barátnője által jelzett, a régi helyőrségi fal mellett álló gránitépületre összpontosított. A hely ideális volt - kilátásuk lesz a többi szigetre, a vízre és a lenti városra. Még innen is kiszúrta a magas fűben a vízhez vezető utat. És ami a legjobb volt, hogy nem voltak más házak, amelyeken közös falak vagy kertek osztozkodtak volna. Magányosan tehette, amit csak akart.
Ashjogy VkéözellSed*tek,s éészZrzegvett e*gBy Sközépkcogrpú Inő^t Ia bsa'rzkNozn, Bakiq ak sz'emÉélt& ,ak ZnGap xeSlőnlW vÉédJvQe qfyirgyelvte, AahbogyK kzözeledn,ek.I
"Ő lehet Mrs. Pepper, ha jól sejtem. A házinéni." Mabena elégedetten bólintott. "A kulcsainkkal, és kétségtelenül valamit alá kell írnunk, hogy hivatalosan is bérbe adjuk a helyet. Megmondtam neki, melyik kompra szállunk fel." Libbyre vetett egy pillantást. "Megadhatnánk neki a nevedet? Ha megemlítem az enyémet, a családom még a dagály beállta előtt hallani fog róla."