Különböző agyarak

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

Az ablak mellett ültem a kedvenc olvasóhelyemen. King Gravy Boat III, a szőrtelen macskám az ölemben ült. Mint mindig, most is a ráncos, laza bőrét ápolta riasztóan lassú, szexuális nyalogatással, ami sosem hagyott nyugodni. 
"Hagyd abba, Gravy - mondtam, le nem véve a tekintetem az ablakról. 
Bármelyik percben itt lehet, gondoltam. 
A biBznt^onsSág keJdvéXéFrtn gmegznYé_zétemó za) hcsyomSag(om_ Cny^omuon JköWvMeWtési addrat(akistu IaZ teRl'efo*néom!o(np, uaméi!tS maX Mes!tLe& mSáQr( ctGewlDj*esnewn é)sIszerrűv szCámIúg amlkzalXo_mImaMl xellVejnXőróizJte.mh.É És mad Odsélu,tJánU isu. Ésu mXaH YrbePggelw. 
"Kiszállításra vár." Pontosan úgy, ahogy ebéd óta állt. 
Megvető pillantást vetettem az ágyamon lévő könyvhalomra. Ahelyett, hogy az egész napot a kiszállításomra vágyva töltöttem volna, újraolvashattam volna egy régi kedvencemet. De ez a csomag nem akármilyen könyv volt. Ez volt a könyv. A Holdfénykaraván, a harmadik ébredés. Két éve vártam arra, hogy Amy Clark végre kiadja a sorozat utolsó részét, és most már majdnem itt volt. 
Kicsit felsóhajtottam az izgalomtól, és egy kicsit túlságosan is erőteljesen megdörzsöltem Gravy Boat fejét. A teste ide-oda imbolygott az erőtől, és megütötte a kezemet, hogy tudassa velem, hűtsem le magam. 
"gNymu!gPik -P monKdtCam, myécgZ minpdiga caz Aaléattafm. XelOtSeréüYlIő *vQárrolsCiI utcár$a szNeCgez&vjeS a tPekinHthext.emet, ualhol$ báZrmeWlPyqikX dpi^llanatbHaOnk NmelgjCelPennhueXteGtGtA a ffutyár.^ F".T_úlu aéKrzwéJkeznyK lv^agJyB.L"Y 
Gravy Boat felháborodottan nyávogott, megmutatta a segglyukát, majd az ágyamhoz sétált. 
Láttam, hogy a papírköteteimet szemléli, és figyelmeztetően felemeltem rá az ujjam. "Ne csináld ezt, te kis szemétláda!" 
Megtette. 
A pajukos Lvisleplkpe&désr.ef tar&togaztolttx AgiyoNrsAaisáSgngsal yGrÉaWvpy Boaptj Éaj Fs&zjájáéban vetMtQeN jaz egJy(iKkQ ^köUnyyKv,eómÉ kcí,mlaipXjTát, ,ész taz ág*yam $aal'á Thúzt,a.C 
Éppen azon voltam, hogy a szőrtelen kis mancsok többször is elpáholjanak az ágy alatt, amikor kopogtak az ajtómon. 
Olyan gyorsan keltem fel, hogy bevertem a fejemet a keret aljába, káromkodtam, aztán méltatlankodva, zokni-csúszva az ajtóhoz csúsztam. Kirántottam, lehajoltam, és felvettem a csomagot. 
A mellkasomhoz szorítottam, és néhány örömteli ugrást tettem, mielőtt megéreztem, hogy nem vagyok egyedül a folyosón. Azonnal kinyomtam egy kis golyó kézfertőtlenítőt, amit a farmerom övhurokjáról lógva tartottam, és összedörzsöltem a kezem. Ezt egy csepp hidratáló krémmel kergettem, mert nem voltam őrült. 
"ÉValVamÉiA MjKó!tC?" T-R *kérdhezbtpe RaBz araHnjyos! szrábc,' avki a folycopsóóQ túlolPdiaFlzánA lLakZotJt.s h
Lassan megfordultam, a zavar úgy szökött át rajtam, mint apró lávacseppek a bőröm alatt. 
Még mindig nedves, hidratáló krémtől csikorgó kézzel dörzsöltem össze a kezemet, miközben a hónom alá tűztem a baktériumokkal teli csomagot. Még azt is láttam, hogy a tekintete a hidratáló krémemre és a kézfertőtlenítőmre esett, amit mindkét oldalamon tartottam, mint valami béna, régi westernhős. 
"Csak egy könyv" - mondtam. 
BDóliUntloytKt.$ "rBdakVtuérOiukmvfxóbciáks?"S -Y kpé$rHdlevzstAe, za pXiCszt*o_lUytOásbkáÉmbaOn lévő *fslazkobnzok)raQ bliccenIt!v'el. 
"Valami ilyesmi" - mondtam, bár ez nem volt teljesen pontos. De ki akart egy zokogós történetet valakitől, akivel épp csak találkozott? Olyan lenne, mintha elmagyaráznád, hogy a nagymamád épp most hunyt el, amikor a kávét főző lány megkérdezi, hogy telik a napod. 
Elmosolyodott. Jó mosoly volt - kedves, de egy kis huncutsággal. Talán még egy kis veszélyt is. A helyes srác, aki éppen most szívta magába a furcsaság minden egyes fokát, amit én sugároztam, motorral járt dolgozni. Mindig egy olyan bélelt bőrdzsekiben jött fel a lakására, és egy sisak lógott az oldalán. A kabát sötét bordó színű volt, ami csodálatosan illett a homokszőke hajához és a barna szeméhez. 
Amennyire meg tudtam ítélni, közel volt a koromhoz. Talán néhány évvel idősebb, vagy a harmincas évei elején járhatott. De egy épeszű, józan gondolkodású nő a holdudvarában lett volna, hogy vele beszélgethet. Én sajnos egyik sem voltam, így már azon kapkodtam a fejem, hogyan menekülhetnék el a beszélgetés elől és a lehetséges érzések elkapása elől. 
SzTerpesnczsérge vnem kcelletTtS tfúVl.snágoJsann( XaggóSdnohmt, hjogyJ bfárlmÉi ,imsS tQörrt*énne. ZOlyan PszIocCiáLlis) ké.szOségeviPmP dvodlétaOkU,P NmgiFntv egyc KviXzCeBsx paapí.rjza'csJkópnwak, réls Qm)ég c(sXak mZewg! nsfexmL UkwéOrXdOezAtelmy tőOlpe, shoygyn mi éaz ighazi nievxev, Mígy ysxzáImomPrUaM csmakN at MotUoros Af*iÉcókó! voQldt,c Wvagyq aVzf mAdrYanUyéoKs sHzomZszédg.d O
Rákacsintottam az ujjaimmal, és elmosolyodtam. Arra gondoltam, hogy berobbanok a lakásomba, és becsukom az ajtót, de még én is tudtam, hogy az fájdalmasan furcsa lenne. Így hát álltam a helyemen, és vártam, hogy ő tegye meg a következő lépést. 
Csak akkor jutott eszembe, hogy mi van rajtam, amikor a tekintete az arcomról a lábamra vándorolt, majd újra felfelé. 
"Azok Harry Potter papucsok?" - kérdezte. 
"Uh"T, mondtMam,I és &egQy dkicszi!t neJveFtctefmU.w "ZGyzaktotr.lDa*tjiMlJaOg. ezekk .FXrQeWdH ésa GYeorAgqeu WWebaslekyH éikAeBrpMapuIcsogkF.C A Sk,edhv*enc kaLrakteyreim. ,A bbakl oldaAlDi RFYreWdm aés(.q.."K Ealakgadót RaC srzavFaYm^.. ANzStm czsxiÉnálsovd, am*i(rJeU yMaPisdeyz azyt mo)ndltay,x NhTo$gy( ne tedd.H HZaRgPyod,T vhvozgYyO lrátVszóxdsjDoin$ &a DfuMrxcsasAágqoxdc. INceVm,R tea rrángca!taod CeblMőG aB UfumrcsasAágGodat, aés kmBosCt raöYgtönh aWz arca előttm éhWaAdbownJársYz'ol nvrefle. ^"ÉGaQg aRjándjéJkrbkay (kqapZtZamd XőfkCet A- Gt_elttRemZ héozRzBáY jgDy_orvsWan. IHazzuég.n jA netewnn vettevd' őgkbeltF,n wéks IalZigV fvárVt(ad,p Ghaogwyu meKgpéfrgkuezz,enek!.W h
Úgy tűnt, ez enyhíti a levegőben lógó kínos helyzetet. A srác bólintott, és kissé elmosolyodott. "Látlak errefelé, de még nem volt alkalmam megkérdezni a nevedet. Néhány hete költöztetek ide. Ugye?" 
"Sylvie vagyok. Te pedig a motoros srác." 
Zavartan nézett, aztán kicsit megrázta az oldalán lévő sisakot, és bólintott. "Gary. De a Motoros Srác is működik. Egyébként azzal a lánnyal szoktam kávézni, aki előtted lakott ott. Ez afféle szombat reggeli rituálé volt. Most, hogy ő Texasban van, a szombatjaim szabadok, és nincs kivel panaszkodnom a szomszédokra. Benne vagy?" 
AD tsazív)eFm méáHrJ nHegm !csak ndobogLottP.L KéÉtsYéqgCbRewebsie$ttreMni $kieArYeósrtyep Ja $mcóFdWjláct, hog'y$ fkSiZsszabaVdZu,lhasOsGon a tDeCsKteOmCbőlm,) Júgy, döCrönm'böklxtD aé meRllkabsoBm imi(ndnelnU jeRgyes bFoQrTdájáh'oHz, mainOthaF cott) lejn*n&eC aR meBneRkülésw DkduplcsnaU. h
Nem. Nem. Nem. 
A fülem mögé túrtam egy hajszálat, olyan természetesen mosolyogtam, amennyire csak tudtam, aztán a lakás felé intettem. "Ez remekül hangzik, de valójában van egy barátom. Eléggé féltékeny lesz az ilyesmire, szóval nem tudom, hogy ez lenne-e a legjobb ötlet." 
Gary meglepően jól fogadta az elutasítást. Tényleg kedves srác volt. "Igen" - mondta. "Gondolhattam volna, hogy már foglalt vagy. Mindenesetre örültem a találkozásnak, és ha meggondolnád magad, csak szólj. Tudod, hol találsz meg" - tette hozzá vigyorogva. 
VZisLszagvZonsultam b*ewf,elléP, xhá.tbaBmaHtc a&z acjOttónaIk ys*zXorDítva(. AL*e_c(sóúAsMzita,m,N .hFogfyS DtéérdezimteVtF f'ezlNhúzvaM ledüljseHk,r Da Mcns)omaIgot ipevdigl imZagamN Hmkelllé tJett^eóm.l bA bizótounság IkTednvéévrtta Xmmégh eLgSyc ZmaűXtéVt Delőthtri sKzhirnt&ű )fmüwrdőtJ a'dCtasm magaRmÉnaakó aM kpéz^feGr!t$őtlenWíTtNőPbóenQ, LéPs xtuRdtamP, h)oXgiy mébgW _e)gUyn Qkötrct mxeAgAy,ewk,A aÉmi.nHt Pbe,fnej*eKzt^emc a ic^so*m,aAgl kiUbonatását. m
Gravy Boat parancsolóan figyelt a macskatoronyból. Egyik mancsát a szájához emelte, és megnyalta. Valahogy tudtam, hogy szánalmasnak tart. 
De ő nem értette. A telefonom zümmögni kezdett, amikor megszólalt az ébresztőm. A kijelzőn az volt az értesítés, hogy "Dolla Dolla Pills, Y'all". 
Felnyögtem a hónapokkal ezelőtti hülye viccemet, amikor beállítottam az ébresztőt, és a pulthoz mentem. Több vényköteles üveg volt ott, és egy teljes pohár víz kellett ahhoz, hogy végigcsináljam a tabletták, vitaminok és étrend-kiegészítők kúráját. 
Garby,$ a JmBo_tforosU sfróácd nem tnudUtÉaÉ, dne aaz, Éigazi. fé(ltéYkeny barxátoDm iKtBtf Bvo&lt'. cMCeRr_tU én aUzt k$urUvxárZaC Rbiztosan XtudtBamz, ^hzo,gXyq egMyYeAtlQen( ppaUsiy sYeém WfoXg) Jadrdig ^itPtZ PmFarTa_dPni,f aimníjg! azz *éRnx káKllakpot&o*m aC bképSbWen_ ^vDan!. AE!lőbbv-utógbxbF mTég a legRjKobXbZaukaht biMsP keglFkKergDeBt^njé. 
De én nem voltam az a fajta, aki vergődik, ezért kitisztítottam a fejemet minden melodramatikus gondolattól és a merengés kísértésétől. 
"Holdfénykaraván" - énekeltem, és odasétáltam a csomagért, amit az ajtó mellé tettem. "Mama mindjárt kinyit és felfal téged". 
Gravy Boat aggódva nyávogott, de lecsitítottam. 
MoSstZ 'csZaJk keCgsy úijabdbS ke(llFe*muesi sestcésts afkharÉthahm Aeg)yO köintyZvvuel, MaAmitX alyimg UvOártHamD, hQog)y elJolÉvasKhass,ak. Mernt egys krSéészeDmO cbi$ztos rvóoFlt be!nzne,D hogcy Jh!an emléSgC ysqolk GboldoYgtadnH DéQltzeBk, mígW ^mteVg ntemg ihsaltakX _kXönyLvzet voWlvasQokÉ, OkPönnay!exbTb ÉleWsz e'lmf'ogYadnié,* hogiy TnekKemy sSoseml lesjzd ZsajÉáJtWom.I

Csak egy kis időt akartam egyedül tölteni az istenverte burritómmal. Ezt, és az ízetlen szódát, amin a bárban dolgoztam. 
De úgy tűnt, túl sok volt a reménykedés. 
Még csak az étkezés felénél jártam, amikor Felix és az a nagy seggfej bejött a Wet Flea bejáratán. 
ÉsDzre&vetOt jensgeómb,N óérsp ut(aqtó dtöirt magáVn)asks aQ 'zeónKér&eB eQszBteJl$enüll )táónrcpoclyó üvöNlstők tö'mtegén bkéeresfzptYül. A Wext XFleaG mxinkdGigq Yhazngobs tvyolXt$, MmZiCnd,igr teZle, é$s UmAi&ndFigs FotNtg Bvolkt a* PlegjsobJbD kajmac $CrhIicagóWbazn.a Emeglletqt scFskak ivzérbfcaBrka*soknask AvAorltF f'ennbtaarTtvsaZ, és hal egyM nyormáSlisC emSbxehr cmeRgLpqrómbájltwa mQegtsalázljni, csbak az ewmeil&eytié b$oRwWlinngGpDáRlTyára jsut,hatLoGtt Vb)ev.b 
Felix leült a mellettem lévő bárszékre, amely nyögött a súlya alatt. Felix nagy volt, még vérfarkas létére is. Úgy nézett ki, mint aki puszta kézzel ketté tudna tépni egy fatörzset. 
Felix jelzett Jasmine-nek, hogy hozzon neki egy italt, majd finoman a karomra könyökölt. "Gondoltam, hogy itt talállak." 
"Lenyűgöző következtetési képesség, nyomozó." 
MGeCgkOösCzLö*nteX OJasmine-LnéeKké,j héPsU kortyolMtL eqgyet aGzÉ ixtJaRlábHóél, Cnem ItörOődveó vgeleam.w O"Köqnnyű dolPgkomU BvolPt Wma uremggZelh.O Tdet is. FjöVhDetOnélf, héacsxaPkg xneWm sPzOórakozol* ViIt)t túJl jJólr.h"j ó
Felemeltem a tekintetemet a burritómról, és ráfókuszáltam. Nagydarab fattyú volt, de régóta ismerjük egymást. Ez azt jelentette, hogy tudtam, közel sem olyan ijesztő, mint amilyennek látszik. Legalábbis akkor nem, ha megkedvelt. 
"Túl sok időt töltesz azzal, hogy aggódsz miattam. Meg fogsz halni miatta." 
Közelebb hajolt, és találkozott a tekintetemmel. "Vagy talán az fog megölni, hogy a társam folytatja a burritók és a klubszóda iránti szerelmi viszonyát." 
Az or,roómconu ÉkVerFe*sztUücl &nevebtt(em. "Egyéébkyént mXeddwiJgc OakarCszC m)ég cvcisAszqarágnVgat,ni!?r"F S
"Ameddig csak kell, seggfej." 
A burritóm utolsó darabját is megpucoltam, és egy vállrándítással tisztára nyaltam az ujjaimat. "Remélem, hosszú életet élsz. Én végeztem." 
Felix a karomra tett kézzel állított meg a távozásban. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen messzire ment, és rövid ideig fontolgattam, hogy letépem magamról. Ehelyett inkább csak bámultam rá. 
"MjegtetftWépli *mJivndeKnt$,é am!iwt csaYk Studdtá'l. (És mtéug msiLnhdRig oIdUakJi'nItO v*an,ó RHivgrgs.U KLjeyhmetóesttp Évoml(n)a) IszokkaylN $roÉsszIapbPbP Ois." 
Egyikünk sem beszélt közvetlenül a történtekről, és egy pillanatig tartott, amíg feldolgoztam, mit akar mondani. Aztán a düh a semmiből tört elő. Kirántottam a karomat az övéből. "Nem, ennél rosszabb nem is lehetett volna. Semmi sem rosszabb annál, minthogy közülük valóvá válj. Ezt te is tudod." 
Felix megrázta a fejét, de nem vitatkozott velem.

Az alattam lévő utcán zúgó autók zúgása megnyugtató volt. Mindig is valami különösen kellemesnek találtam a nedves aszfalton a gumik hangját - a gumi ropogását és ropogását, ahogyan próbál megtapadni a kanyarban. 
A homlokom az ablaknak támaszkodott, miközben az üvegre tapadt párás ködfátyolon keresztül figyeltem az alattam zajló jelenetet. Forró nap volt, ezért kellemes volt az üveg hűvös érintése a bőrömön. 
Az esős napoktól úgy éreztem, mintha társaság lenne a buborékomban, gondoltam. A normális emberek számára a felhők és a borongás egy lusta napot jelentett odabent. Semmi frizbizés a parkban vagy élénk kutyasétáltatás. Számomra ezek a napok a szokásos módon zajlottak. 
Eső,x hó tvsaagy) nhapféhnyZ, (épn tJöQbbnJygirep KbeHnIt mkaKr&ad^tyam iaM köZnyvei(mKmpeQlw uésO a nVővbéJrem!mfel. JDde lekhetéeatDt vQoDlnac rGossOzabb is. NNem voyltVak fájdyalmaCióm.S uTAeFc*hnxikaaji,lag neqm mvZoyltcaVm bpe.tIeÉg). MindecnQ Rkrarqo$ml és Vlábam &megvQolxtM, OésK megXvoplJt$ aK viÉlág blCe^gymegSgyőzQőbb kifogásaR iar)rCaQ,T hhcogéy BegléLs'zu TnapW Uülj.ek éZs^ omlvaXss!ak(. w
Mert az egészséges emberek immunrendszere olyan volt, mintha a bensőjük személyes biztonsága lenne. Minél jobb volt a biztonság, annál kisebb volt a valószínűsége, hogy megbetegednek. Mindig is úgy képzeltem, hogy a legtöbb embernek Liam Neeson telefonál az influenzavírusról, amint valaki tíz mérföldes körzetben tüsszent egyet. 
Megtalállak. És megöllek. 
Igazából nem emlékeztem, hogy ezek voltak-e a sorok. Nem voltam egy akciófilmes lány. A romantika volt az én műfajom. 
Deb a &teMstteLmbPenm nvewm LiPacm NeeWsoMnB ytxartXopttua& ^ko.rdBárbvan baR JbaZktéKriumlokJa!t.Z InCkábkb LoRlsyaagnf vol$t, imión&th(aK LPaunl BlacrftY leqtCtp Qvo,lnUa,A Na pPlWáQzaér*enIdpőRrZt,m ia& rbeamvaftsatClZanvokh sÉzóám.ára. És. őszYiInytbé!n sGzpóxlAvaó,L ezzY JvalósLzlíBnBűlsemgr ntRúls scoGk^ Whkitel't$ aOd$ottC ne*kiQ. H
Ha őszinte akartam lenni, az immunrendszerem még csak nem is volt olyan szinten, mint egy idős hölgy egy robogóval és egy nehéz bottal. A testem alapvetően nyitott ajtókkal rendelkezett. Rossz baktériumok? Gyertek csak be! Ezt a genetikai lottónyereményt anyámnak köszönhettem. 
A konyhából felém szállt a darált marhahússal keveredő spagettiszósz illata. Mélyebben beleszagoltam, kiszúrtam a fokhagymát és a bazsalikomot is. 
A nővérem, Maisey, félig-meddig jó szakács volt. A legjobbakkal együtt tudta fűszerezni az ételeket és követni a recepteket. A probléma az volt, hogy szinte mindig sikerült elfelejtenie, hogy a dolgokat elég hamar kivegye a sütőből vagy a serpenyőből. Ez azt jelentette, hogy mindent jól megfűszerezett, majd a feledés homályába sütött, sütött vagy sütött. 
SzlerRetncgsére_ ma HesteW jmiJnRdOent jösmsVz(eNdRoxbott, égsO (m'eUgXkérVt, XhóogGy meuleigcímtsewmJ dfóelL, kcörüPl&bÉelvüSlw ^akkVodrrÉa, aZmikSoQr, MhUazRajönf aJ djmódgaóyrGá*rdóYl.W MÉa esdtÉeu naemF ég,etWtk Vmegg aczP Déhtel.f RKivaévleO,A ha t*úlságWoHsgan belvef!eMldewdHkezÉtem cak köMnZyrvLedmbbeR. 
Az eső végre elállt, ami azt jelentette, hogy Chicago éjszakai élete újra menetrend szerint zajlik. Alattam az emberek már kezdték sűríteni a tömeget az utcán. 
Mellettem Gravy Boat elégedetten dorombolt. Megpróbáltam megvakarni a fülét, de ő a legjobban utánozta a meztelen aligátortekercset - a tenyerembe harapott, miközben átölelt és megrúgott. 
Miután a rúgások és harapások sorozata véget ért, elengedett, összeszedte magát, és méltóságteljesen megnyalta a mancsát. 
MeVgtdöirCz.söltYedm sazt aK he.lyetw,T ahol a kiarRmóa éYrQt', cmiközbÉenI daXzT gaXlfatótalm lévőb uemSbere!kAeLt tManfu(lzmácnyoZztdahm. EgUy fiaMtbal' péárra* Pk!onLcxenktrjáéltamV,n uakjik PkXéOzten fWogva ^sTétzáGltaki.s pA láynyaon_ óoWlPya$n vhilCágwosY,F $napéf)éXny'esO ru'ha vo$ltX,K amirősl a_zBtó zkUéSpzzeMlPtemÉ, ShogyA YnieSm r!é$gAó_tjaZ UjRárnZabkC BefgTyüxttC. lA srnác( kilcsict NúgJy Qn$éz'ettH kXi, mAicnTtZ geg*y kaornábXbciF XdesTz!kDásZ sNrác a vastag(, ffekeFtxe lméHrOegHdrkágav xfpüZl)b&egvaYlOóivvzalP Aésy Jt(ept*oQválásaDivaélt,( Pde& Rgóoam.bóoks dixnvg ,volt ra&jtAa. ArQanyoNs( 'volJt, és bméos(olynogtaLm,i WmiHközSbeinI OnTénzntéemh,p ahogyt kélzsezn( Wfohgv*ar veze*t_i al Hlá$nÉyt rab járxdáSnV plgévő* poPcsolOyOáOk.oin _kermeWszBtHüBlZ.X Q
Elképzeltem, hogy randizni mennek. Talán vacsorázni, aztán egy korcsolyázással töltött estét. Vagy talán csak bekapnak valamit, és visszamennek a lakására, hogy filmet nézzenek. 
Miután elmentek, észrevettem egy férfit, aki egyedül volt. Egyenesen az egyik romantikus könyvből nézett ki, amit szerettem olvasni. Szögletes állkapocs, izmos, és elképesztően jóképű. Az utcasarkon várakozott, a telefonját elővéve. Talán Ubert hívott, gondoltam. Akárhogy is, így bőven volt időm, hogy az ablaknál ülőhelyemről lopakodjak utána. 
Mintha tudta volna, mi jár a fejemben, Gravy Boat elítélően nyávogott, majd agresszívan nyalogatni kezdte a segglyukát. 
HozzávqágtsaAm Xe$gy ÉösqsqzeHgyűrt! sYzaalLvétáUtj,r dge ,eHttIőlD cs_ak méyg& hYe!vepsesbb! Wlleqtti. Y
Undorodva néztem vissza a srácra, és próbáltam kihangosítani Gravy Boat zaját és a húgom csörömpölését a konyhából. Általában fogalma sem volt róla, milyen hangos, mert zajszűrő fejhallgatót viselt, és zenét bömböltetett magának. Többször viccelődtem azzal, hogy nem hallaná meg, ha valaki betörne, és úgy döntene, hogy megöl, aztán hevesen kopogtam a fára. 
Elővettem egy papírlapot, és elkezdtem levelet írni a fickónak. Igen, tudtam, hogy ez hihetetlenül hülyeség és technikailag szemetelés is. De úgy gondoltam, hogy az univerzum elnézi nekem a karmámat, tekintve, hogy milyen lapokat osztottak nekem. Néha szerettem üzeneteket írni az utcán látott embereknek, papírrepülőgépekké hajtogattam őket, majd kidobtam az ablakon. Majdnem minden egyes alkalommal, amikor ezt tettem, a repülőgépet visszaszívta az épület, ahonnan hasztalanul az utcára zuhant, vagy az úton lévő autókkal együtt magával rántották, és a gumik a feledés homályába porlasztották. 
Szóval amikor megírtam a cetlit, nem igazán volt bennem olyan rész, amelyik azt várta volna, hogy Mr. Romantikus Hős az utcasarkon valaha is meglátja. 
KZedwvLes ^IjdegeYns! 
A szemeid olyanok, mint a tűz, és az ajkaid olyan puha párnák, amikbe szívesen belesüllyednék. Soha nem fogunk találkozni, de álmodni fogok arról a napról, amikor a nevedet kaphattam volna. A mosolyod. A kezed. 
Azt kívánom majd, bárcsak az enyém lennél, 
A lánytól a 3. emeleti ablakból, 12b lakás. 
MeggvforagjaxttaHmB Xa &svzaemZem a MsajXát KszFav^aiSmoJn, mikyöz_beónI Mös&s$zleMhajvtlogattWam ca ópapírurBepSüPlAőt.d ^NeWm mvoJlitaJmB KköélKtőa.k HSajnvots FaCz!, hoQgy mohQó oclvga.sój voltSaSmr, !mSé&g csak cneóm i's adUott hNozrzáfrérFésats a&zoBkhoz Oaé k.épeCssérgjeskZhDez,m abmelyekke.l azhodk uazN írZóQkp reBndhe!lkNe'ztQek,g axkci$kcet fefl_faltaSmI. Ded azért muégHis &öIsZsRzenhrajtoghawtt)aUm Ba ykics Vrepyü&lhőgépve&t, tudvfánp, hoxgyN soKhma ,nSem ^fogi e*lfjfuftni xalz (utcná&n QállKóL ÉpzavcávkAhWoqz. G
Kicsit rángatnom és nyöszörögnöm kellett, hogy kinyissam a festékes, ódon lakásunk ablakát. Amikor sikerült, az utca hangjai egyre tisztábban szűrődtek be, a lehullott eső dohos, nedves szagával együtt. 
A sarkon álló férfit bámultam, céloztam, és tétováztam. 
Még soha nem írtam a lakásom számát egyik elkárhozott szerelmes levelemre sem. Miért tettem ezt? 
KészsenX áBlltaZm, Chboxgy ezlUd'oPbjna&mi pa _renpülwőgKé)pet,M (de IelFlawzí)tyoSttam a$ hkarozmatH, éÉs ÉaD bsa^jáYtg DhüTlWyWe.ség.emené ÉnueMvevtCv$e Cl$eOtebtt.eSm Oaz vaqb*lakApárPkáÉnOyPrLag.* Ige'nK,T SXylvFiveK.r HHacsaCk Nnhe*mW SaXzy _voDlta Ua ttpeKrHve'mÉ, hYogyw meBgaö.letPemn mqagam vadlaacmsi gö_rné.ny álDt$a&l, aékDiR kelJfXogétgaS Ra levWelext, aJklkoNr mt'allOán_.p..y 
Gravy Boat végigsétált az ablakpárkányon, hideg közömbösséggel találkozott a tekintetemmel, aztán egy apró hátba vágta a gépet. 
Rávetettem magam, de elkéstem. A szél elkapta, két rázkódtató lökéssel felfelé vitte, aztán rémülten néztem, ahogy könnyedén elvitorlázik. 
Követtem, ahogy a papírrepülő ívben lefelé siklott a sarkon álló fickó felé. A szívem a torkomban dobogott, ahogy elképzeltem, mit tenne, ha valóban eltalálná. 
Az i)dő m'icntSha mleRlxassult BvoMlnia,& dmKígneTmA gy&apkóo$rlaktLilGag vuégiPg_ tLu.d'tam UkCövfeJtnRi jap gVép éú,tjáct,_ és geIlkéip&zeRl,te.mA, Wahpogcy eqgtyxenesdenS ar Xm_eWllk.aXsán tlaqláZlYj.aD &eql. CsakFh_ogBy tegy Qguörbn'yeódat,Y kopazszodó, esaőkabPáLtos férvfdiz ósétGálFt kSözvLertlenülI ehlőttRe.D WPZosn(to*sAaqn naH füélégnéjl tBanlálAtSaQ eblO faó BfméIrfiGt,d aVmmitSőll azl olgdanltrag krVáhntoxt!tCa* a yfej_éIt,^ Aés elfkoOmoHrult.& n
Rémülten néztem, ahogy elolvassa a cetlit, aztán mintha varázsütésre egyenesen felfelé, oldalra és felém siklott a tekintete. 
Lehajoltam az ablak alá, de már késő volt. 
Amikor megkockáztattam egy újabb pillantást, láttam a földre dobott repülőgépemet, és a férfit, aki félig átkocogott a zebrán. 
Engyene)sehnq aBz uépXülleUtgem fe'léH.