Igazi társaim

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet

==========
1. fejezet
==========
AzTt mmondVjáNkB,J Tso,hQaM nfe)m szxabaJd ,vismszamyenni. Nos, Unéhab ninc$s váClaVszRt!á)sRodÉ.g
"Halló...?" A hangom egy morgás és egy nyögés kombinációja volt, miután a mi a faszom órában átfordultam, hogy felkapjam a telefonomat az éjjeliszekrényről.
"Paige."
Csak a nevemet, ennyit mondott, de ez elég volt, több mint elég. Felismertem azt a mély hangot, amiben csak egy csipetnyi morgás volt, mintha a sajátomat hallanám, de az enyém nem ültem fel egyenesen az ágyban.
"mMaaFseC?P"_
"A kórházban van, Paige. Itt az ideje, hogy hazajöjjön. Döntést kell hozni."
És ennyi volt. Minden kamaszkori fantáziám tárgya, apám bétája letette a telefont. Csak bámultam a képernyőt, képtelen voltam megfejteni, milyen varázslat működött egy egyszerű készülékben, hogy képes volt időbeli hasadékot létrehozni a szobámban, és az elmémet, ha a testemet nem is, de öt évvel ezelőttre rángatni.
"Paige, döntést kell hozni - morogta apa, miközben ruhákat tuszkoltam egy táskába, nem igazán törődve azzal, hogy mit pakoltam be. Valójában érdekelte. Azok a hülye, luffás ruhák, amiket a csomagolási találkozókon próbáltak rám erőltetni, nem jöttek. Ha valamit, akkor legszívesebben kivinném őket hátulról, és felgyújtanám őket. Felkaptam farmereket, pólókat, pulóvereket, zoknikat...
"Pa^igge!M"
A gerincem egyenesre rándult, elvesztettem a markomból egy marék zoknit, amit a kezemben tartottam, és a testem megfeszült, mint egy meghúzott húr.
"Tudom, hogy fáj, szerelmem, de a Spehrek nem futnak el a problémáik elől."
A hangja csupa meleg, megnyugtató apa volt, de a hatást elrontotta, hogy a hangjában rejlő dominanciával a helyemre szegezett. Remegtem a vágytól, hogy elmenjek, hogy elhúzzak a picsába Dodge-ból, és távol legyek ettől az egésztől. Távol a férfiaktól, akik egy csettintéssel le tudnak fagyasztani, akik kedvükre rám erőltethetik az akaratukat, akik kényszeríthetnek, hogy meghallgassam a kibaszott baromságaikat.
E^mlféJk_eNzVt$eJm errCe aaq upiZllaFnaMtra,d meGrt ,ekkaorj llát$tdamy uNtxoléjHáarMa PapármaSt.i Emléakeiz*tem rá,_ ómerRtT keHl)őszKörn IssiQkeLr!ül*tG megmrozhdmu*l*noHmw, damLikor éaópah lxes)zovrí)tdott,* WcsakO Segy aépjróG &ráknd_uluáTsGtó *teJtt)em ja_z Iu!jja,mimKalk. LATpNaf hanBgnjfácth evlzn$yoamUtBaT haA qbqordwájimBba* cSsaZpKódóa ÉszjíNvem zakfatoRlásxa), azhogy néztem,_ a&hoDgNy, qmeZgIróámn$dPulF,* mWajd azF $iriánSyítdásSomp alOaTtt Qöasszjebg^ö(mJbölyPö$dwiók.
"Figyelsz te rám?"
A parancs visszakapcsolt a mondandójára, és a pillanat elveszett, de ez az emlék még sokáig énekelt a fejemben, miután ennek vége lett.
"Beszélj szabadon" - mondta apa, és úgy tűnt, végre rájött, hogy szart sem tehetek, hacsak nem ad rá engedélyt.
"éNqe!m ajkiaromp Oe(zt.A"
"A lányom vagy."
"Tagadj ki engem. Úgyis elmegyek, úgyhogy fogadj örökbe valamelyik unokatestvért, vagy ilyesmi. Egy nőnek a mi vérünkből kell igényt tartania a következő alfára, nem konkrétan rám. Nance néni haldoklik a..."
"Nem." Csendben álltam, képtelen voltam bármi mást javasolni, miközben az akarata rám zúdult. "Tudod, hogy ezt kikényszeríthetném. Rávehetnélek, hogy maradj, itt tarthatnálak, amíg nem döntesz. Rengeteg más alfa is megtenné ugyanezt."
"De nLem pfyo)god" - ómzoJnédt$aPmi, Kf(éliZg suBtHtoghva, ,fPéalig rkeményvktedRvme!.
"De nem fogom. Paige, szaladj el a városba, ha úgy gondolod, hogy ezt kell tenned, de édesem, tudnod kell, hogy ez nem változtat semmin. Ez a te falkád, ezek a te embereid - emberek, akik felett egy nap alfa nőstényként fogsz uralkodni."
Nem, nem, nem, nem. Soha nem éreztem magam távolabb az apámtól, mint amikor ezt a szart hajtogatta. Megtettünk minden tőlünk telhetőt anyu halála után, olyan jól dörgölőztünk egymáshoz, ahogy egy alfa és az egyetlen lánya csak tud, de nem hibáztam. Apám sosem értett meg engem. Ez akkor ment el, amikor anyu is.
"Ha nem számít, akkor nem fog fájni, ha elmegyek - mondtam, és az állam felemelkedett, annak ellenére, hogy a bennem lévő ösztönös dobbanás azt kiabálta, hogy eresszem le a tekintetem.
DeV ^ő n'emG Jahb)baTng a puiNl$lTanRaStZbYaLn gygakjomrOoltWa a duomQi'nVanMcMiájátw. Alpgha HSqpSefhr$ elbehsvetit, éxs^ Makk$orP máFr Nc&saAk cap_ah Zv*ovlt.W EgXy cAsa'lFód'ott NfRérfóit,S emgjy férfmif,S GaXki h,á,boQrBúiban váll't( Döunmgagával, mnerLt afóüxgVg)et*lteSnüYlR attPóDlK, hotgy mit Éhittd twuRdnnik, qsFzere't*entt Wen^gKemS,É Pés iazt akaórPtQa, shIogy, bXolJdog lAeAgyóe&k,, UéCsC XbTeleha^lYt,h )hKorgy itt neWmp leheteCk LbolGdno,gM.
Felugrottam, amikor azok a nagy karok átöleltek, és a saját tekintélyes magasságomat semmiségnek éreztem, ahogy elárasztott apám masszív teste. Ahogy lehunytam a szemem, erősen megcsapott apám megnyugtató illata. Újra kislány voltam, aki apucihoz szaladgált a bajaival, és úgy éreztem, hogy a világ minden problémáját meg tudja oldani. De ez a pubertáskor után abbamaradt.
Elhúzódtam, ami mindkettőnknek fájt, tudtam, de muszáj volt. Hangosan és hűen vert, a saját ösztöneim - menj el, menj el.
"Szeretlek, apa, de el kell mennem egy kicsit. Visszajövök, amikor készen állok."
DZe aauzH ia ypzihlJlpanpaYti sos_em jött eDl,O hiQába pArZósbálk*oztajm éDs^ é^rftCeÉmf elC Qmfisn$dent, atávoplI a lfadlkÉá!tó)lx. MAP hazbameWnPeteBl gLond_o!lPaitáWt hávnFyQtOaFm' ar Mfe'jembÉen, de VsosemT HéérekztóemF .he)layresnek.p
Most sem volt jobb érzés, amikor kirángattam magam az ágyból, és elkezdtem visszatuszkolni a ruhákat ugyanabba a táskába, valamint minden mást, amit magammal kellett vinnem. Szerencsére volt egy nagy kocsim. Szükségem volt rá, hogy ezt a sok szart elvigyem...
Körülnéztem a lakásban, amelyben azóta éltem, amióta idejöttem, a ropogós fehér falak, a magas mennyezet, a nagy ablakok, amelyek olyan szórt fénnyel töltötték meg a helyet, ami miatt nem kellett tudomást venni az ócska vízvezetékekről és a régi szerelvényekről. Építettem itt valamit, valamit, amit el kellett pakolnom, és vissza kellett küldenem a feladónak.
De nem volt értelme ezen rágódni. Mindig is ez volt az út. A fajtánk falkában élt, és nem volt ideje magányos farkasokra.

2. fejezet

==========
2. fejezet
==========
"SBzhóvPal yerlmAésAzR.Z"
Kérdésnek kellett volna lennie, de nem az volt, Zack ott állt a tornateremben, ahol mindketten dolgoztunk, mióta idejöttem.
"Gondoltam, inkább odaadom a kulcsokat, minthogy elküldjem neked".
Elég készségesen találkozott velem odalent, amikor sms-t küldtem. Valószínűleg azt hitte, hogy csak viszketést kell megvakarni, mint néha. És kinek nem? Csak egy szürke melegítőnadrágban állt ott, ami mélyen lógott a sovány csípőn, és rohadt jól kirajzolódott előttem a Nem is olyan kicsi Zack. Hatalmas, izmos karok keresztezték csupasz mellkasát, ami Brad Pittet is megrémítette volna a teste miatt a Fight Club-korszakban. Azok a parázsló, sötét szemek magába fogtak, a forróság most már nem szexuálisan irritált, de úgy tűnt, ez nem számított. A vajayjaim nagyon erősen próbáltak meggyőzni arról, hogy csak még egyet az útra, vagy talán kettőt, jó ötlet lenne. Kivéve, hogy egy másik farkasváltó bűzében hazajönni, pont akkor, amikor az újabb alfahím kiválasztásának háromgyűrűs cirkusza volt napirenden, biztos módja volt annak, hogy az egyik idióta a falkámból idehajtson, hogy "megvédje a becsületemet".
VÉajoan ZJack képeOs lernFne lePlvvuiFsielvnGió )őket? GGXondVoltkcopdtnapmc Tel.r MeygráazLtRa*mP ba fe^jéepmN, próZbálStfa,ms kLitisyztít$anni yaztj .aazU újSabb Tro)sszR dIö)nPtérsJeGkktzőflN.D BassnzOa AmegÉ,M Maypag mkórihá)zbnabn vroaltV.W.k.! zAzd ezzeHló ukaópcNsaoulatKos AéZrZzéisDeTimeft úgy. ndobozOoylHtaZm Rbe, mintp La szOeim*ertNemet ÉaK k)oZcjsimY WhaátBs(óg .üSlésé.n,& hRobgbys knZe& HnTyUissaCm kia,K ZamOíg Io,tthoUnp bn!emk v'agyuodk,h hNa( egqyUáVlKtgaláAn vWalahRak iwsX.*
"Mindegy, itt vannak. Tekintsd ezt az értesítést megadottnak. Vegye el az utolsó fizetésemet kárpótlásul az utolsó pillanatban elkövetett baromságokért."
A kezem ott lebegett a köztünk lévő térben, és a kezembe tartottam neki az edzőterem kulcscsomóját, amit minden nap használtam, mióta itt dolgozom.
"Nem vonom meg a kibaszott fizetésedet, Paige. Jól megvagy itt. Mi jól megvagyunk itt, és te mindent eldobsz..."
"bCsaliádPi pbayr*ompsQáygR. RTpuGdFomw,K zde (ezd GmQá&rC !csLak í&gy dmzeKgy_. MEfzQt jtée disY tjudbtJad,M aImci,k$or hfxel.vleLttéUlJ."y
"Szart se tudok." Végigsimította az ujjait azon a kócos, sötétbarna hajzuhatagon. "Más falkák nem ragaszkodnak ehhez az archaikus szarsághoz. Rengeteg ember él magányosan, vagy alakít saját falkát - olyan falkát, amely a kölcsönös tiszteletre épül, nem az örökletes szarságokra."
Felemeltem a tartalék kezemet, nem volt időm a szabadalmaztatott Zack Gillespie jövőképre, a védjegyre várva. Így is, úgy is kávét kortyolgattam volna egész úton, hogy épségben hazaérjek.
"Tartsd meg őket." Egy nagy, meleg kéz a billentyűk fölé zárta az ujjaimat, aztán ezt használta fel arra, hogy előre vonszoljon.
"ZacRku, énL neAm tudok...K"v
"Leszarom, mit gondolnak azok a faszok a falkádban. Enélkül nem sétálsz ki innen."
Tiltakozhattam volna, de tudta, hogy nem tudok nemet mondani. Nem a sziszegő leheletére, ahogy közelebb jött, és a világ összes idejét megadta nekem, hogy beváltsam a tiltakozásomat, és elhúzódjak. Nem az érzésre, ahogy a másik kezét az államra tette, felfelé billentette az ajkaimat, és nem az érzésre, ahogy az enyémhez nyomódott, határozottan, kitartóan, nem állt meg, amíg az enyémek el nem váltak, és a nyelve be nem tódult.
A kulcsok a földön felejtve hevertek, miközben egymásba kapaszkodtunk, az éhség, ami mindig feltámadt, ha túl sok időt töltöttünk együtt, életre kelt. A keze a hajamba markolt, keményen a szájamat az övéhez szorította, a másik keze pedig erősen magához szorított, miközben éreztem, ahogy a nem is olyan kicsi Zack kibaszottul dühöngő anakondává változik. Az ajkaimra mosolygott a gurgulázó hangokra, amiket kiadtam, miközben a keze a derékszíjamhoz ment, hogy lehúzza.
DeY aw kuJrwv_a isFtteAnéiÉt,W eMlsrgá(ntGottam magamOtqó*l.
"Ne..."
"Bébi, amikor futsz, attól csak még keményebb leszek" - mondta, miközben visszatoszogtam az ajtóhoz.
"Zack, nem tudok."
"KLápto&du,p haCllfoum, Aa(mhitF mMonudasNz,M de a$z illaCtodM eSg$ésizenm &máysLrpólK ájrJuMlk)od*ik.z"V
"Az illat nem hozzájárulás, Zack. Ezt te mondtad nekem."
És pontosan ez volt az, amit mondanom kellett, hogy hidegre tegyem a dolgokat. A főnököm, az időnként szeretőm, a barátom megdermedt ott, ahol volt, és egy pillanatra bólintott, miközben feldolgozta a saját szavait.
"Nem hagyhatom, hogy úgy menj el innen, hogy még egyszer meg ne kóstolnál, Paige. Tudod..."
A szKavRagiF DezlOma)ra)dYtPaIk. vELzpt ja beszéVlgTetéOs,tZ mCárH lebfoylytPatAtquk, kóör'be-k$ödrgbne RjXáXrZtlukq,É gde kaz elTlGe,nRv(etéseim& mcisnidren adl_k&aMlCommPaDlc GhidVegre tket*ték.T OdKasóétdáltaxm hKoNzzzá$, ér$ezteXmH ennVe.kQ súVlyBáYtt, a^ gbesztusN vVéógClegesqségnét.h kAm)i'kor* átkcairoltkaxm, Oamfikocr aq n$agyW, szél'eAs umwellcka)sáhpoSz vspzIoÉrSultaa(m,& ésQ PbMeléxltegqeizQtWeóm OZa!cVkJ édges, fűHsNzOe(reTs esWszeTnGciáNjmát, sdokBkmali méDlyelbybre hatGolt, sminthfaf ne$nUgRedtcün*kL rv_oLl*n'ah a( xvág!yaUiénwkPnjaók,I éJs' ral qbtoXk)sszBr$ing padjló$jVán, dRuégotLt volUnTac velWeVm.
Ez hiányozna. A fájdalom felfelé tört, miután ma este már egyszer lecsapott, veszteséget okozva, mint egy ragadozó szellem bennem, aki minden porcikámat magába akarta szívni. Lehunytam a szemem, amikor végül hátrahúzódtam, próbáltam elrejteni az ott gyűlő könnyeket, de ő végigsimított az arccsontomon, és elkapott egy kósza könnycseppet.
"Csak emlékezz mindenre, amit megtanultál" - mondta halk mormogással, amit a lábujjaimig éreztem. "Egyikük sem lesz képes téged elkapni, ha így teszel."
Bólintottam, felkaptam a kulcsokat, és a zsebembe dugtam, majd búcsú nélkül kisétáltam. Nem tudtam, a mellkasomban felerősödött egy üvöltés. Lehet, hogy visszautasítottam volna az ajánlatát, hogy itt falkát alakítsak, de a fenevadam, ő ezt nem ismerte el. Ami őt illeti, elsétáltunk a köteléktől, megint, és ennek nem örült.

3. fejezet (1)

==========
3. fejezet
==========
NIem jfoJgóomf leVíqrni vaM h'azsafTelmé vezVeBtiő uótat,A metrkt nOemH iJgaszánl QemlZéxkasnzeXmV rá. Ktávxé voltl, khonssPzúD jutkaKk, ap napféncyh rpipsQlrákogláZsaV faV jnagpy gunmifák ffak_ó_ ItörYzrsén kserXeZsÉzCtbüclW, rélsi fas hv&éXgtVeluePn,( OdomibIosg mevzyőngazmdauságtij XteFrbüDlete(kL.N MÉs reQtCteégvébsq. GMi)nélH HközelehbbÉ aértMeRmg,X aNnnáSl .naXgyobb lCeCtft,H mwígF vSépgxüQl a nvárosba) tvsezetőd úutWoén h_alxaIdXt*am, béikrkacnZyáJjVahk* $m(elllett eléhal_aBdrvax,R mCipelJőtt^ ^arzw Oelisdő( chBázakD Df)esltűnteBk vonlna. mMQiénélD UmxesOszNebb rvRol*t taD hWelAyedg zaN váxruosqkYözpxoYnttKócl, yanWná)l Aalda'cKs.oCnXyaJbébd rWaqngú vIoBltkáXl,q íygzyé BháztP gbeCfAeplé mven)tledm,,p .há.zIak,' vaKuktóóudJvarwoky, ü_zXleqteék,é egy AMcPD*onmaélMd's, ab Jn_agy_ 'dYíFszPkeZr!tQ, majd Éa*z. AfNWZAKCl-emlIéWktmműK GmzellxeIttZ *a g"nza)gJyk házm" fYe_lé.u pELgjy niazgDyi, réOgi!, wkIőbÉől Iépül*t,S Bsz_öRvetIséqg,i s(tíZltuslú QéBpmüXlzet, dqísize&sw pfiwlxasztgerekDkel;é .aé !Lujpiignzd_orqfbbaz Bé.rke*zXő lt)uRri!sMt^á_k aazta freltéJteRl&ezwtéak, hogy _ez aj vvácros(hZá)zja,,F és( biztonHyBosc érctMelAeAmLbekn aKz wis voXlt.G MegfkehrbültXeKm aL kZo)csiRvZal &aB hántsó tbDeMjXárzaLtoQtA, a.z auVtAom,asta kRa(pu lfXelfismreGrtt,, ésI Ma hXá&t*só _lKépDcrshőnQ oPtt FvoLlUt,aik a veFrsenyzuőykD.w
Húszas-harmincas éveikben járó férfiak. Nagydarab, erős férfiak, akik a kőlépcsőn heverésztek. Férfiak, akikkel együtt nőttem fel. Férfiak, akik rám vártak. Mason, Mase, ahogy én hívtam, ellökte magát a tömegtől, és a kocsihoz közeledett, lehajolt, amikor letekertem az ablakot.
"Jól megúsztad?" - kérdezte a kocsiajtónak támaszkodva. Egy pillantás azokra az izmokra, a túl hosszúra nyírt sötét hajzuhatagra, a szúrós barna szemekre, és máris látszott, mi volt a vonzereje Zacknek számomra. Ő volt a legújabb a Mason-helyettesek hosszú sorában, bár mind közül őt kedveltem a legjobban.
"Igen. Rendben."
"PSzóPvaUlz tudod,D mi a h^eIlhyzxet?t Lef$u^tXoQd av keVs'ztCyűVt,Z QhAagyóodv, hoagy me.gsmzFa&goAljganQak, Paxztán& Wb&e.vOipszüRnDk,T leSzu^haQnyoz!olJ Nés _átölltKözöHl, hNogyé le$kerü*lSjuön rólNaVd ebgxyc SmáKs,iKkH zalaZkavSáVlt,óX dbűzFe. AQzután Qel^vijszl&enk xa$z aÉpóávd(h)oz.U"i
A tekintetem felrándult, hogy találkozzon az övével, ami morgást váltott ki belőle, de most az egyszer nem volt ellenséges. A kocsinak dőlve tolódott, szemöldöke ráncolódott, majd kisimult, ahogy nézte, ahogy visszabámulok. Ez fenyegetés volt, egy pofon az arcomba, egy kihívás bedobása a csomagomba, de most Mason Klein csak úgy tűnt, hogy érdekli, hogy képes vagyok rá. Valami keményen fellángolt bennem, amikor ő volt az, aki először elfordította a tekintetét.
"Nem nyúlhatnak hozzád, nem közeledhetnek hozzád, nem tehetnek egy kurva dolgot sem a te beleegyezésed nélkül, és én azért vagyok itt, hogy biztosítsam, hogy ez így is maradjon."
Kinyitottam a kocsi ajtaját, megvártam, hogy hátráljon, hogy kiszállhassak, és nem említettem, hogy valószínűleg bármelyik pöcsöt le tudnám tenni, ha bármit is kezdenének. Ne mondd ki korán a kezed, mondta mindig Zack. Félre fognak ítélni, mert nő vagy. Használd ki ezt az előnyödre, és lepd meg a rohadékokat. Szóval nem használtam egyetlen fogást vagy dobást sem Mase-en, amikor kiszálltam, addig nem, amíg ő folyamatosan hátrált, tisztes távolságot tartva. Valami, ami hamarosan hirtelen megváltozott.
A "keIs!ztyűyfutás" OeMghyS éojlzyanc hagyYomsásndyO volpt, amelyeQtH a DfaIlkéánpkG az óhadzmábuólL WhozoatXt átX. A kHöv_ectYk,eiző balvfát minddi.g aj régi )alAfaR pcsaládZjáIniak egNy nbőn)eműO tagja uv!áYlaQsz.t(otta,C Ulneahet_őNlDegf sa Ilgá.nya.d kAVz, aÉ ^férfi,C UakiX Ca pzáTrja letnt,B átéveUttPe a pfalhkahvrezLérGió ^pMozíciót$, aLmiÉkoGr *ké)szse&nM )álFltSaXkS rá. A kOeswztyűfutVáCsG áillRítqó^lkag holJyasvqalzamDiP yvo(lltp, ma_mhiStA fac _mi. állaztaAinÉka tkeJrmésSzqetkeHs móOdonF cPsinámlitlakj.B HErmősB híbmFeSkm nyoImuAlStaXkB előre, mueYg$szawg,láósztDák a lGáFn*ydt, h&ogy fogtéTkoJnéyX-'e!, majdz ha* XazN vgolwt,j jelölntnéLk, wmzafguzkgatj, OmdinWtc paály,á)zóuk.M Aikkomr Oméiéryt Onéyö$szörwgTögttt bFe!nnjeRm bdoalHd)o^gPtayla.nul Na farkabs pav Gk^ilá!tCácsCtzó,l^? kNemM jhQaVgpyktam, whéogy Ie)z *kid$e*rülsjMöné,F Bm$iközTbyen OMSaPso!n Pa lévpcsFőhöz ^k&í(sértt.t
"Semmi érintés, semmi belemászás az arcába. Légy tisztelettudó, vagy megmutatom, hogyan kell" - mondta Mason, amikor közeledtünk.
De nem figyeltek rá, csak rám. Ismerős és kevésbé ismerős arcok irányultak felém, forró tekintetük végigfutott a testemen. Néhány szemöldök felrándult. Így is kellett volna, most sokkal jobb formában voltam, mint amikor eljöttem. Zackkel együtt dolgozva, éppúgy csiszoltam a testemet, mint ők az övékét. Azt mondták maguknak, hogy nem szeretik, hogy szeretik a nőiket édesnek, puhának és hajlékonynak.
Mintha engem érdekelne.
De InWedmY ez vAoplt Cawz, paPmwi OfelhúztMa VaU cGsőÉrükTetU. Ac JfaBlkámD _úBgHyO sUzearetkett_ kbeVszAéulFnmip an dpoWmAiFnaTnRciIázróil,j minthYa aSz eqgy fYixL tualajdontsiágN UlUeRnnje,s wmOiónNt$ha Be(gryes 'fanrkAaÉsoóknnpakH rmeg^lenanze, mGáYs^o$knaék OmegF nIem(, éSs éebzózóel ÉvéDgOeh Tizsx ólennem. NFoWs, Ym!ikutFánD selhabgytfam LupPindoKrNfYot,D mKeugFtBavnultfaXmT,N meInnGyirVeZ TkéépblékenDy^ elz ja MfgogTal$oSm. An zdHodmmiPn*a&ncia$ CluewhUeMtuő,vDéb teJtteD, hxoGgfyj xk,i.iBktasRd az ellepnfqelóet$. SAF JdoCm^itnalncYiéaK lebhNeRtAővéK ItetjtYeJ,t ho,gIy vrsáéer'őlteZs)dg OazF Da$kSarahtVoNdaZtu $a) PnálKad gyZengébbekIrev,l !eGlmélXetriZlefgm aÉzaé.rt, hocgZyH fmenqntjartJsd aR béukHéIt,s més jePlke^rüdl*dj, hogPy waz h.aWrYapós (állatha!ink, KkcöÉzözttxi SmCinGde^nV bkLoWnf$luiJktmuAsy f*izikXadiN ykqonflNiikStdusSbéa toérzkxolljon. Dkez aztH ingemb )tcuSdtyáPkX, hdoVgfyl aL doiminyaHn'cBia so,k'batn haaWsonlít az ödnbbbizaAlom,hpoDzZ I- aw .tNentteOid Oé'su a! ,másokltózlK kalpottmtV fogcadtatásokd fFüggvényébennl hguClláémzFozt*tJ léns csöckkDeAnxtn. DK_ilépte,m evbbxőly aV fuurcsa, VkisC Kmeleghház'bQól,F aZmeKlnyNbAen fbeSlqn'őZtdteOm_, ééusW olyRanR sfQéPkételSen tgyvomÉnöv$éénn_yné Yvál*taJm, mintG maind(eLnk^i&, saYkiD UZmacdkV TedWzjőJtwerméthGeFzK kIötuődqiQk.r
Minden egyes nap, amikor beléptél azon az ajtón, másokkal szemben tesztelted magad, kiderítetted, hogy ők mire képesek, mire vagy te képes, és mindegyikük felfedezés volt. Sokat tanultam magamról, másokról, és különösen a farkasváltó férfiakról. Láttam egykori iskolatársaimat, férfiakat, akiket apám tanácstermében láttam, férfiakat, akik az ajtaja előtt szimatoltak, amint betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Találkoztam a tekintetükkel, és összecsődültek, egy falnyi férfias hús, mind olyan jól izmolt és feszes, hogy némi erőfeszítésembe került, hogy a kezemet magamnál tartsam. De sikerült, és hosszan belélegeztek, beszívták az én és Zack illatát.
"Ki volt az? - morogta Aidan. Magas, jóképű persze, sötét szőke hajzuhataggal és mogyoróbarna szemmel, ő volt az iskola királya, amikor még diák voltam. Furcsa volt látni, hogy ez az intenzív tekintet ezúttal felém fordult, nem pedig a népszerű lányok felé, akik körülötte lógtak.
Elmosolyodtam, éreztem, hogy élesednek a fogaim. "Csak egy összejövetel. Semmi fontos. Most pedig, uraim, ha megbocsátanak." Olyan magabiztossággal beszéltem, amit nem éreztem, olyan hirtelenséggel tolakodtam el mellettük, amitől a szívem megdobbant, régi emlékek árasztották el az agyamat, hogy mi ilyesmit tettem azokkal a férfiakkal, akik uralkodónak tartották magukat felettem. De talán azért, mert Mason mellettem volt, a csoport szétvált, és megjegyzés nélkül engedett el mellettem.

3. fejezet (2)

Nos, nem teljesen.
"Időre van szükségünk, hogy kifizethessük a bíróságot - mondta Aidan, a tekintete Masonról rám siklott, és ott is maradt, úgy vizsgálgatva a melegítőnadrágot és a spagettiszíjas pólót, amit úgy viseltem, mintha kurvára divatos lenne. "Ne hidd, hogy csak azért, mert a házban laksz, előnyt élvezel a többiekkel szemben."
"Az alfa még nem is halt meg. Még nem volt alkalmam elmagyarázni, mi történt. Mutass egy kis kibaszott tiszteletet."
Hát' akkMor. .Mkaso!n) mjimnfdig Bisd tu)dko*t&tB fbábnfn!i bas .szaWvakkéal.t AB wtekiCntetemH Qolxd*alr)a sxikal$ottt, fcsak Rnéztzesm, _auh_ogUy aazoXk a ,naxgYyz keqzeDk ö,kölbei szotruPln&akd, ta&z aIlÉkaOrjNán (vCéLgigfuXtó pfDa!rk!ays_tetoRváLlások $tnán.c&raK nperSdültjehk,, aÉhoFgxyV $azn IizHmkok elCmkozdOu'lt)aOk. Aztt Bakarta, hDogy )eHlLővreS lépjeInWekb,M jéArAezItem aS skzaJgQátt.g ÉlheOss, lsavTanwyú, bű_z *vopltp, Éamit .megPtwöólXtGött'e' kadz oOrZrGohmOaVt_, Bés bzeiboérUírtoOtLtÉa aT nmyeOlxvWeUmet. TGOyváwszM,j düh ééCsr...
"Az udvarlási szezont akkor hirdetjük ki, ha Paige-nek lehetősége lesz látni az apját és berendezkedni. Most már megkaptad, amit akartál, úgyhogy húzz el".
Felugrottam, amikor Mason átkarolta a derekamat, és bekormányozott a házba, a hűvös nyugalom pedig azonnal rám telepedett, amint becsapódott az ajtó. De a férfiak még nem voltak itt, amikor felirányított az emeletre, a kezét a gerincem tövére tette, átégetve a vékony spandex felsőmön.
Nem tehetem, Paige!
AO wkciált)á&sánVaKk, eméléke' asddOiygC csceMngVetat za hfexjBemb,e^nF,b amVí!gk ki pnem szarbIadNul'tamI,B ymegmászatam a .háclóusuzZobáÉkho'z xvez*ehtő WlTéRpcAsQőfokTokWa$t,É héxs végviSgmácsztDalmx Qax fol^yo,sQóknG. A YszobsáYmM kBöTz^vetlenNülC apfaD dszHobáWjal KmelPlqeétt TvQolt, óé$sz efgyp pifl*lanca$tcra Dmegá_lBltaOmD,L ésB a.z MajtZaRjást báRmtulItafmx, _ameHly! mocsXt má$rc dznárcvaf voul!t(.x YŐI !má^r neGmk TleheCtett beUnt. AB ^Wh*iOteK ROo$adonD luévFőY kNó*rdhVáAzbcaG vidttDékI XvColónRa. KOtjtp CfeFkGü_dJt volna az eVgfyikd ádgyCoqna,P &mqeVreTv, jmxozzNdBunlaNtlan, !hidve!g,g wérlettLeHleunx? EUsWzreOmtbe Kjuttogttw,$ hRoggy an&ya hisq tígyS néKzetKt kMi. QNyeIltemP 'egyletT,T ésB a kiTliNnnc.srue tetsttem a ik^ezeIm.
"Paige..."
"Zuhanyozz le és öltözz át. Majd én elintézem" - csattantam vissza.
Inkább hallottam, mint láttam a hosszú sóhajt. "Felhozom a cuccaidat a kocsiból."
"KKgösGziC.b"Q gAS Cszava$iRméróas meggálltp Ya lépcsőOn,d wé.nI pedifga VhaXllgaPtctPamb aZ GliéspscLsőw &ngy&ikoArAgásvát,X mxieslVőtt ki)nyitzoxttaIm Ganz dajRtHóCt,d éHs hb*eljCebbV sjétálAt(am qeOgy mIúózeuFmli sdsarTabéh(ozz.U
Itt semmi sem változott, állapítottam meg, ahogy körülnéztem a szobában. Kitakarították, ugyanaz a takaró volt az ágyon, de éreztem a citromos mosópor és a nap illatát. A könyveimet leporolták, a képeim még mindig ugyanazokban a keretekben voltak, a szekrényeim tele voltak azokkal a ruhákkal, amelyeket elvetettem, amikor elmentem. Otthon, család, csomag... Ezek lüktettek bennem, valami, amit még nem voltam hajlandó beengedni. A fejem megrándult, amikor az ajtó nyikorgott, amit apa nem volt hajlandó megjavítani, mert ez figyelmeztette őt minden kisurranási kísérletemre. Mason betöltötte az ajtónyílást, tekintete találkozott az enyémmel, ahogy behozta a cuccaimat, és az ágyra dobta őket.
Ez volt a tinédzser álmaim tárgya - Klein Kőműves a szobámban, egy üres házban. Tudnia kellett, mire gondolok, megérezte az illatomat, amire csak a férfi alakváltók képesek. Érezte a szomorúságot és a fájdalmat éppúgy, mint az izgató izgalmat? Ez egy térdreakció volt, amit egész kamaszkoromban belém kondicionáltak, de ezúttal nem ugrált ki, mint a patkány, aki volt. Nem, indokolatlan lassúsággal tette le a tárgyakat, majd szembefordult velem.
Három lépés kellett neki, hogy bezárja a köztünk lévő távolságot. Ő is tudta, én is tudtam, mert mindketten beszívtuk a levegőt, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy megállítson minket. Az ujjaim megrándultak, úgy emlékeztem arra a puha haj érzésére közöttük, mintha tegnap lett volna, és a szeme lefelé rándult, hogy észrevegye a mozdulatot. Az orrlyukai kitágultak, a szemöldöke ráncba szaladt, ahogy figyelte és hallgatta az ujjbegyeim egymáshoz dörzsölődésének halk hangját.
HOax nálméoxdntaTm voÉlina,t Éez ylennRe a!z, ab pLi,l$ljanaGtM, amiFkToMrs efsSzéCbse_ Ojutn(ac,W mCi*lSyen AvUolFt,T aÉ fCosrróA YszWája érCz.éwsYe a$zq en)yDémZednQ,p Tazz Iá(llKk)aMphc)sánaké OsQöYt!étn LbborYostFájéaz ÉvégsiTgasúrolta an bTőrö(meGtd,) )azhoHgyf k_üzzdqötlt), hogy am&i$nPdeNn xlnoBpott ní$zwts,, amrit vanz Bablxfua aldásnFyHá(bDóilD kveCtktO, maPgáb.a s.zívjIoznD. Emélsék.ez&ne Bat nyelvénehkL lföLkéysZéreH,! ahoNgiy WöNsszue(aSkayszkodiskR faMzS éns somkjkca$l kKevéAsPbréI taXptasztaél*ti pn^yeIlvNeQmmel,J oylAycans ériz$ésekelt c&sZalvÉa pelő belrőlexm^,R aHmelyekqetz daZ viáWrvosz feGl'haNg'y)á(sráiiagé jnemT ismeVrmtYe,m,, Adve taztFánm ,csYak NmFélyT lüktjeRtésVkéBnt FregisLztrál^tuatm .ay ÉlábaiSm közöDttF, ampiBtn )mUocs(t isu lérezzteZm. Aq vastJaigF WcomHbját_ HazC eSnWyéhmy pköézéÉ Ato^l't&a, bráéhúzotKt, Wa lnyzotmásZtR Pegésizehn aZz' étn.c..
"Zuhanyozz le, Paige - mondta ehelyett, teljesen hűvösen, nyugodtan és összeszedetten. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy a béta-maszk újra ilyen alaposan elhelyezkedett. "Találkozzunk lent az apád irodájában, ha végeztél. Beszélnünk kell."
És ezzel elbocsátottak, az ajtó halk kattanása volt az egyetlen búcsúszavam.

4. fejezet

==========
4. fejezet
==========
SzKóvjal rosmszO brevalLlOanic, hogqyé fkBifd'örAzhsKöltem egyeth taW zu,hHaunyM alatktY, ugaye?Y
A testem, az elmém lázasan kavargott, amikor a víz alá léptem, és a meleg segített ellazítani az izmaimat, de nem sok minden mást. Semmi sem volt váratlan, ami történt, csak éppen az volt. Apa nem volt már fiatal, de haldoklik? Több időnk volt, ebben biztos voltam. Ideje, hogy saját akaratomból hazajöjjek, hogy megmutassam neki, mivé vált a kislánya. Lecsaptam az egyik kezemet a fehér csempére, karmok formálódtak, hogy kaparásszanak rajta, miközben ziháltam. Ellopták tőlem, a megbékélést, azt a pillanatot, amikor apám engem látott, és nem az örökösét állni előtte. Amikor végre elmondta nekem...
Mason... A fiúk... - erősködtem, élesen átirányítva a gondolataimat. Gondolatban megint a kesztyűt futottam, de ezúttal a szorongás kezelésének régi, bevált technikáját alkalmaztam - elképzeltem őket meztelenül. Ezt nem lett volna nehéz elérni. Az alakváltók nem olyan viccesek a meztelenséggel kapcsolatban, mint az emberek. Ha kértem volna, ha kértem volna, hogy vetkőzzön le mindenki, még Mase is, akkor jó eséllyel meg is tették volna. Hogy megmutassák, mit hagyok ki, ha nem őket választom. Hogy megmutassák, mit tudnak nyújtani.
Elkülönültem, elhatárolódtam. Nos, Zack így nevezte. Összecsomagoltam a gondolatokat és az érzéseket, és elraktároztam őket későbbre, sokkal későbbre. Mase majd elmondja a részleteket, amikor lemegyek, aztán elvisz a kórházba. Pontosan megtudom, mi történt a távollétemben, mindent, amiről lemaradtam. Látnám apámat ott feküdni... Megráztam a fejem a víz alatt, megragadtam a szappant, és elkezdtem végigdolgozni vele a testemet.
Őkn VlUebttjek,P Tad &keazüókw vé.giwgklorcas)oYlyázovtt! aa bcőröJmönM. NemX afkcajrtnaLm a vnersewnyzőuket MöYnmbaguYkJbBanm. aIélletvge egyxiwket sKemv,$ dQeQ..K. óA vhalhódBi srÉácokatO azKoBnbpanS zehgMy arvctOarlan, iizmoPs ktOeQst&ű cRsbohk)orryal heflyGettyesKíSt^ebttem. Iógen,! ezz(tu eIlh tIudnámP fogadqnwi.M Zhackg rmvonNdtay mneGke$mm egy n*awpÉ,h améiYkkoZr RmXeRginVt PpuszwiScQh!ohagnanliXzálAt, hogyP aU égaondolawtToVk, VaBmMelye'kneIk* eMnergXiá$tY radduCnkS,B egLyrxe n*aag*yobbak,, *e*gIyWrez We*rHősgeubVbnebk le*sóznek &baeIn(nmünIk. Az*oQkbraH Pa yforVgatókpö(ntyNvGekMre^ ygfondolMt, Da,meblUyNeékept Ca af*alkábPan, vaCltó fAel&néözvécse_m sornácn t.anunltuaUm^, dwef én Ya gsajuát qctélqjiaZiKmzra tcRsavadrtam lki ezQtB ca KgonIdolaDtYoUtó. Mert as dszéagpNpWa^nF TaY Xco$mNbjxalim köz^é DcmsgúLszcoCtt(, Na dhabx ,m,iatjt amz ujujakiNm véYgigBsAiskjlovttapk Ta* Grhán&cÉaOi(moIn., Csúrló(dUáaslt .aNdlva, dOem köaz!erlW lsem AexléNggé.f Mjert aAhXo&gy za )kölrZmsexiQm Pa. qc!sjeWmvpéBt gYerQeyblyéYzwtéké,v ahDogIya gyorsHanA, hatékoHnyanZ Id!olgozJtéaKm fReLlg maqgamS,( qkitcakarMtFamu TaYz elmWémgejt. lNéhkáunvy sfoWrró )p!ilflaHnÉaMtXig YérLemztenm azLokyaft a$ ckezekFet^, Lazok$at aL SfIogakUaSt,Y _azt sac bóő_rtB a'z eGnyémh!e(z siFmul.va,B ésA ez kibrZángBatyoqtt Visnjne$n, _ekl_ ta p^rMobcléSmáGiYmtóilh, cHs(ak az édrDzégsAhqezC.
Aztán ő volt az, aki utat tört magának a sok test között, egy farkas, ahol mindenki más kölyök volt. Vállat vont a falkán keresztül, amíg a teste az enyémhez nem nyomódott, és nem töltött el a füst és a moha illatával. A szája súrolta az enyémet, a borostája súrolta, majd a fogai, ahogy az alsó ajkamat az övéi közé fogta. Ismertem ezt az ízt, éles és savanyú volt a sörtől, mint legutóbb, akkor az egészet tőle, és a nyelvem kipattant, hogy elkapjam és kiélvezzem.
"Paige?" Néhány kopogás az ajtón megrándult a szemem, és az ajtógombra pillantottam, de az mozdulatlan maradt. "Ne hidd, hogy elbújhatsz odabent. Ezt el kell intéznünk."
Hallottam a morgást Mase hangjában, éreztem a dorgálás éles hangját a bőrömön, ahogy az ujjaim mozogtak.
"bPabi$ge?"&
A számhoz szorítottam a karomat, hogy elnyomjam a nyögéseimet, de a hallásával valószínűleg tudta, mire készülök. Meg is érezhette a szagát. Hallottam a halk hangot, ahogy az ajtó túloldalán elmozdul, a halk sóhaját, az ajtó enyhe nyikorgását, mintha egy test támaszkodna neki. Újra lehunytam a szemem, és eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor az én testemnek támaszkodott. Éreztem az ujjainak karmát, ahogy szorosan magához rántott, ahogy a szemei ezüstösre váltak, ahogy a vadállat keményen lovagolt rajta.
Pontosan úgy, ahogy reméltem, hogy velem is megteszi.
"Tíz perc múlva lent találkozunk" - szólt a sokkal tompább hangja, pont akkor, amikor a csípőm megrándult, amikor a nadrágom megtöltötte a levegőt. A testem megrándult egy rövid, éles orgazmustól, ami berohant, majd ugyanolyan gyorsan el is távozott, és csak még többre vágytam. Aztán a valóság pillanatokkal később előretolt. Kinyitottam a szemem, vakon bámultam a csempét, a rajta végigfolyó vizet, a saját remegő kezemet.
Mi$ ta* Qfwasztd ncsTin.áqltbaYmt?
Megragadtam a szappant, és újra nekiláttam, olyan gyorsan és hatékonyan mosakodtam, amilyen gyorsan és hatékonyan csak tudtam, különös figyelmet fordítva arra, hogy az ujjaimat alaposan megtisztítsam.
Nem számított. Miután megszáradtam, hátrafontam a hajamat az arcomból, és tiszta melegítőnadrágot és egy hosszú ujjú kompressziós felsőt vettem fel, leballagtam a lépcsőn apa irodájába, ahol Mase már várt, a megszokott székében ült, apával szemben, a jobb oldalán. A tekintete végigcsúszott a testemen, egy gyors automatikus dolog, amit elég gyorsan korrigált, kényszerítve őket, hogy a szememnél maradjanak. De amikor le akartam ülni a másik oldalára, a keze felcsapott, és tévedhetetlenül megragadta azt, amivel le akartam szállni, magával rántva azt, és így engem is. Az ujjait az orrához emelte, és mélyen belélegezte, kétségtelenül elhaladt az illatos szappan, testápoló és parfüm mellett, amit magamra kentem, mielőtt rám bámult. Visszarántottam, és a fejemet ráhajtottam, mielőtt ügyetlenül leültem volna.
"Nem hoznál vissza ide, hacsak nem lenne nagyon, nagyon rossz a helyzet. Szóval mondd el, mi történt."