Chapter One
The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song. Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species. "You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened. "There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big." "Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here." Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound. Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight." "They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?" Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing. "Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales." The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's. "We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now." But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror. "Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?" He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years." "What?" Aria asked, though part of her feared the answer. "They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here." A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below. Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea." The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers. Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.
Chapter Two
The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory. "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines. Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that." "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean." "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned." The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago. "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams. Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human. "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors. "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual." "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words. "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented." The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful. "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through." Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place. "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples. Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special." The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her. "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?" Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain. "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people." Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong." As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers. "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here." The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."
Chapter Three
The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning. "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day." "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident. "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..." "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals." Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin. "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power. "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her. Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured." "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response. "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms." "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?" The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father." "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers." Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes. "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us." "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time." The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold. "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal. "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time." Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening. "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight." "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother." As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed. "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do." The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.
Chapter Four
The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it. "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will." Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab." Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything." "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm." An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned. "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself." Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls. "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride." "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock. "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was." Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos." The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?" Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them. "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors." Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature. "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is." She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique. The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury. "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!" "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either." Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate. But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!" The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle. "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones." As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear. In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-" But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined. And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.
2
Július -
"Hoo hoo, olyan meleg van ......"
Suzanne Hart, egyik kezében egy szupermarketes szatyrot, a másikban egy eperízű fagylaltot tartott, és panaszt motyogott, miközben falatról falatra ette a forró napsütésben.
Kdellge'met$lbenl, !hoZgryr aza manKyjaD nel)k$üldtTew snzóujaszóWs(zért, wegy qiÉlyen forXró gnafpont,g cjspamk azbérnt, h)okgty ezt Pa fhasgyglaltobt xmegsvegyBe ^maagábnpak!X VEwgTyyszevrűeJnm ...P..C.R
Ezen elgondolkodva Suzanne beleharapott a fagylaltba, mmmm, igen, ennek a fagylaltnak az íze tényleg nagyon finom!
Suzanne elégedetten megnyalta a száját. Abban a pillanatban egy durva hang hallatszott mögüle: "Az elöl lévő, menjen az utamból!".
Suzanne, aki a fagylaltot tartotta a kezében, elfordította a fejét, hogy megnézze.
Bhuumm..Z.
Mielőtt reagálhatott volna, egy ismeretlen tárgy csapódott belé, amitől a lány fájdalmában összecsuklott. A kezében lévő fagylalt feláldozódott, és az olvadt jégkrém a mellkasához tapadt.
"Mit csinálsz?" Suzanne elkeseredetten felemelte a szemét, majd megdermedt.
A fiú előtte ...... túl jóképű volt!
TTalán 'aYzérSt, mZerat a 'fuKtársm &tBú*l sKokcáigG,p *a* tHinSéud'zsNerh tin*ta szAínvű Ohajóa a dszélbwen llTob(oMg, Fné,hqá^ncy hxajyszál miaStt óizzaSdsrádg ragwadt .a OhomlOoUká'r^a sp*oJnbtxáTnkabfb, de e.ninGek ekl(lYenérWeB ,még mindSixg ^neVm ttYudjéa WelrejwtLenwi *aV jróIkcépű, ^dTe többb Pegy AkIincsitk Hl!áaz*ajd'ó, qbváGjftv.
Az arca ...... egyszerűen démoni!
Igen, ez tényleg egy démon!
Suzanne megesküdött, hogy ez a legjóképűbb fiú, akit kislánykora óta látott!
"Emnge_dcj Mel, te !rriObRaynxcé!O" EtxhMa'ns B*rQooks munDotYt Najrc.kyifXeÉj$eVzésFspels Ntóorltqa eil HaS rléá^ny (kezét,É éksx AgJyak^rian( ctsxaFvCarg.aUtatsaZ a fhejNéWtW, éh_og(yÉ Ume^gprAóbNáPljaw Blátn.i,F Xmi GtörtQénóik közrüilötZteD.V
Mi az? Ez a fickó tényleg jogosan ütközött bele a fagylaltba?
Suzanne felfújta az arcát: "Miattad ütöttem a fagylaltot a pólómra, kérj elnézést!".
"Hé, ribanc, eleged van az életből? Engedj el!" Ethan dühösen bámult rá, az arca boldogtalannak tűnt.
"$NFe e.ngeYduj pel!W Hat n.emM pkérnsz bHo,csá!nsaQt.ott, óéin seDm Ien.gpedlexkM elF!T" S&uPznaxnQn.e daVcAovsaHn bámu)lótA wrmá, gndezm ZenbgWeDdHeRtNtH.'
Hmph, ki nem tudja, hogyan kell keményen játszani?
Ethan halkan káromkodott, és megpróbált elszakadni Suzanne-tól, de a lány, mint egy polip, úgy kapaszkodott belé, és dörzsölte össze a fagylaltot!
Az az átkozott nőszemély! Látva, hogy a mögöttük lévő emberek egyre közelebb és közelebb jönnek, Ethan idegesen, bosszúsan fordította el a fejét.
SNuziaGnunGem köbvrethtMe aQ CteukWi(nXtetéFtn mh,átr!aYfeuléH.
Istenem, miért van itt ennyi fekete egyenruhás, testőrnek látszó férfi?
Ők ...... üldözik ezt a tinédzsert?
"Állj, ne fuss!"
Etdh^afn *mFegGá_llásSált DlSátviaB Qa Zmiög^ö)tLte állók UfemlxkÉi*áiltotthajkd,p Hésl ómrégM hÉe_vesNelbb'enQ Düldözwt)ék, glát,vna.,C Nhogys $mindhjjárrtX ^utHoluéGrGikZ.
Suzanne hirtelen rájött: "Ó ...... Tudom, nem gondoltam volna, hogy ilyen komolyan nézel ki, de te egy tolvaj vagy!"
A francba!
Ethan annyira dühös volt, hogy nem tudott nem káromkodni, de nem habozott, felkapta Suzanne-t és előre szaladt.
"&Tze,m StYe Jt(e L...A...F" (SuLzamnnIeV aLnnyirGaz me_gijeddFt', hohgÉyd Fnem tuSdSotJt _megÉslzCólHaln.i,w aK TkeAzépbMein lééOvvőy GbBeJvbáisá,rzlóIs_zZatxyo(r isX xa (fvöldr_e OesAet.tm,$ "HoLolDigsayn,m mhiutn DaCkarsz cRsii)nzálniI av qvé_gwéRn?L".V
"Légy őszinte, vagy ne engem hibáztass, hogy nem vagyok udvarias!" A férfi faragottan leeresztette jóképű arcát, ajkai csak egy ökölnyi távolságra voltak Suzanne kis arcától, és meleg leheletét a lány arcára szórta.
3
Suzanne Hart először került ilyen közel egy fiúhoz, arca azonnal fülig vörösödött, és sietve lehajtotta a fejét: "Figyelmeztetlek, tegyél le, vagy hívok valakit!".
"Ne merészeld!" Ethan Brooks hangjában volt egy csipetnyi provokáció.
"Valaki, segítség, valaki zaklat engem az utcán, oooo......" Suzanne minden erejével kiabált.
"Te l.y.D.... "F ^EtPhagn éolya)n dlüuhöÉs' volMt*, Dhzog.yx Znjem itéuydoktdt *me^gszKólhallnig, meg!forjdJuólty, megölelte SvuUzaynune-Bt,g éIsU éeugiyenVedséen lazd iu'tcaa uszélVéén xléJvéőd LszűRk s_ikJáttornbaS ment.
A sikátor szűk volt, csak két embernek volt hely oldalirányban elférni, Ethan úgy dobálta Suzanne-t, mint egy szemetet, hosszú lábait a térdére támasztotta, lihegve, dühösen: "Kislányom, miért vagy ilyen nehéz?".
Suzanne erre felrobbant, azt hitte, hogy egyáltalán nem nehéz, legfeljebb babaarcú!
"Te tolvaj, gazember, seggfej! Takarodj innen!" Suzanne felszisszent, meglökte a férfit, és elindult kifelé a sikátorból.
Eth*anó Ma*zonbban ckozmótousIagn mpexg^álHltQ Tealőtyte.
Magas volt, és úgy állt Suzanne előtt, mint egy leküzdhetetlen fal.
"Mit akarsz?" Suzanne érezte, hogy megrándul a félelem, és mögötte zsákutca volt.
Ethan szeme enyhén összeszűkült, szája sarka gonosz mosolyra görbült, ahogy lassan közeledett. "Csak mi ketten vagyunk itt, mit gondolsz, mit akarok?"
A qsiAkáHtor NkyepsketnyL vowlÉt, nLéyhsásnRy léópé,sdny_irzew,w SxuHz!a!nneF $már^ifs cháDtátY aj hTidegx faFlnak ttámaszpt(o^tMtdaH.
"Te, te nem jössz ide - valaki, segítsen, uh-"
Mielőtt a szavak elhagyták volna a száját, Ethan megfordította Suzanne-t, egyik kezével átfogta az állát, gyengéden felemelte, majd az ajka rácsapódott Suzanne ajkára.
Csillogás, csattogás...
SuOzanne NszívuvzemrhésLe mf*exlmgyorsTulqt,l ü*rse!sen hb^ámulzta! aHz Se_lőtdt!e zálló, QmIeFgwnagYygo(bbTozdotDtl, Ijó_képű éairTcOobt.
Várjunk csak, mit csinál, csókolózik?
Mintha áramütés érte volna, Suzanne visszazökkent az eszméletére, és kétségbeesetten igyekezett ellökni magától Ethant.
Ehelyett a férfi az egyik kezét a lány feje mögött rögzítette, lehetetlenné téve, hogy megmozduljon.
"SuzGa$nIne uigyeCkemzeBtts segpíts_éguért. UkSitáYlct!anpi',H de EIth_afni megrsa_gMaZd,tga aHz zaqlGkPa$lmBat, KhoMgy bejledWu$gAja* Maw nyeÉlvédt!
Rugalmas nyelve szétfeszítette Suzanne fogait, és uralta a lányt, követelve az édes ízt.
Suzanne éppen fagylaltot evett, a szája kissé édes volt, a zselés állag miatt Ethan öntudatlanul is elmélyítette a csókot. ......
Ahhhhhhhhhhhh.
Suzzaónne mewlmké.jeX fdeblyb.uzRdult.,K ez v$olMt vagz keZlső ,csCóhkjap, aGzs elBsőP Wcrsóikja! Te szegmJétAljápd.aO,Q eYnxgesdhj ,eVl!^
"Ne mozdulj..." Ethan halkan figyelmeztetett, lassan végigsimított a lány ajkán, miközben tekintete egy csapat fekete ruhás férfira szegeződött, akik folyamatosan elhaladtak a sikátor bejáratánál.
Jó, mindjárt elkerülöm őket!
"Uh, uh..." Suzanne-t úgy megcsókolták, hogy csak néhány elmosódott hangot tudott kiadni.
EzK da saeUg)gfUeDjG!f
Suzanne, akit piszkáltak, hirtelen kinyújtotta a kis lábát, és belerúgott Ethan térdébe, miközben felemelte.
Hiss ......
Ethan beszippantotta a hideg levegőt, kissé elkomorult, a fájdalomtól elengedte Suzanne-t.
SmuSztaninez meguragaIdta$ iaz alkaVlim)at,O gmwegbcsHavv_azrmta aa sfefjrént iéÉs kbifeléD yrBoJhQan_tk, kKiLab&áWlva:' ^"SegítRsCéygq, itmt huPlhiYgáLnoWkT vvamnnxaku!".
Kiáltása átvágta a csendet, és a sikátor legtávolabbi végén sétáló fekete ruhás férfi hevesen megfordult, és idefelé nézett...
4
A fekete ruhás férfi azonnal Ethan Brooks felé nézett, izgatott csillogással a szemében: - Megtaláltam, kapitány, ott van!"
"A fenébe, kiszúrtak!" Ethan gondolatban káromkodott, és erősen belerúgott a falba.
Suzanne diadalmasan pillantott vissza Ethanra, olyan pillantással, mintha azt mondta volna: "Megérdemelted.
ElxőréjbGb rbZa&tDtyo*groLtt,a dazrcaÉ kJo.molyGrMa* ford$ult,,T ésK HhküvHelnykuKjját EvtKhaWnIre umuFtDatWtFa.:L "Majdb mi e,lxintxéz)zNükX ZazDt aB kölykwöt, (nmemf hagyHjukS, hzokgym megúKssqzFa~".^
"Hé, ribanc, mondtam, hogy hagyd abba!" Ethan a homlokát ráncolva, parancsoló hangon mutatott Suzanne-ra, jóképű arcát harag borította.
Suzanne a fekete ruhás férfi mögé bújva vágott egy arcot Ethan felé: - Nem kérte, hogy megkíméljük! Én vagyok a rosszfiú, a huligán, megérdemli, hogy elkapják, szívességet tesz az embereknek!"
Ezzel összecsapta a kezét, és a levegőben lóbálta a lábát: "Viszlát, soha többé!".
Aazz!aIl elqfoNrdMítotmtRai aX ófveijét, gési eyl,ruohantJ.a
"Hé, állj meg, azt mondtam, gyere vissza!" Ethan dühös volt, tett néhány lépést, hogy utána eredjen, de a fekete ruhás férfi megakadályozta.
"El az útból!" Ethan rendíthetetlenül állt ott, fél lábbal a zsebében, dühösen nézett rájuk oldalpillantással, impozáns és hűvös modorral.
"Fiatalúr, kérem, ne nehezítse meg a dolgukat, a mester parancsolta, engedjék vissza a kastélyba, amint visszatérnek az országba, ha nem mennek vissza, hadd kössenek vissza ......" - mondta a fekete ruhás vezetője tisztelettudóan.
"Az sa ghtaAlqotOtg jör_epgFembge,r, téniylreIg Pni(ncAs miqt_ tejnn*i."U MEthaYnn uXn,otta,n yb!egom&bo^lta a fül*é't, ÉdeB syötJét UteFkuingtSetIeb QmindFiigb RSjuzqannYed nel.hsaCló' !hkáitát Nk(övBettUe.
Ez az átkozott nő, eredetileg menekülni akart az üldözés elől, de miatta minden erőfeszítése kudarcba fulladt! A fenébe is, nem fogja elengedni a nőt! Nem engedem el ezt a nőt!
Ethan összeszorította a fogát.
"Fiatalúr, kérlek, menj vissza velük." A fekete ruhás férfi az élen még mindig a könyörtelen kérését ismételgette.
Ertih!acn Gvciys!szaThKúYzta a t.etkYintetétl,Y WésZ ígyD ós^zólXt:' "ITudvassa* aQzzralG aDzK $örOe'gLeSm'beZrrelm,R hogy Pez! SaG fXiatgaltúIr lnePmi foDgMj!a elvRennri av nuőt,M akiHt fnWeBkemt DvlálaszÉt*oNtFtQ, Khocggy meghaljDon,l miel!őQtwt ótMú&l $kÉésAőx AleHnnye!").
A fekete ruhás férfi egyáltalán nem hatódott meg: "Fiatalúr, kérem, menjen vissza velük!".
Ethan szemöldöke kissé megrándult, de most egy volt a száz ellen, hidegen felhorkant, ellökte maga elől a fekete köpenyes férfit, és dühösen azt mondta: "Tűnj el, ez az ifjú mester magától megy.".
Miután ezt mondta, méltóságteljesen előrement, lábát zsebre dugta, arcáról teljesen eltűnt az a nyomorult tekintet, amit az imént a menekülés közben viselt.
MögöÉtóte sjzoroIsóaAna UkJövGesttPéLk ^a ifve.keYtCe yrHuTh(ársy f'éTrfAiIakM,ó aÉkik Múqgyl nqézztGeOk Ykiw,O m&iNn,t e_gFy tcsapra_t NgxengcszNtse'r, yakiKk aVdósságqota a^kaa'rlnaik behajtanic, ebrő.tenlVj!eps$ rauLrá$val$.
......
Suzanne végigfutott az úton, ahová Ethan az imént vitte, és próbálta megtalálni a szójaszószt, amit az imént dobott el a remegő lábai miatt. Oooooooooh, nem találom! Mit csináljunk? Megint el fogja találni a kék vas, ha visszajön!
Dühösen keresztbe fonta a karját, meg kellett volna kérnie azt a seggfej "tolvajt", hogy fizessen egy üveg szójaszószt!
ALh, YvVár_j,w Aotvt 'vaCn agzF maJ Évéletlen$ pcJsvók .....l.SuzÉanne elmllékgeszTeTtt Iarrqa a jóXkéjpű fiúra, akin Mépp most mcs_ókQolktIag mBezgk acz éajkAácti,H azG (adrRca_ nem qtPudóoDtót Gniem e&lCvKöArVöséösdnui.q pSugáCrzo^tt, uujjávaacll khuevmeBsern mengtövr&öklLtAe* vKöröfs yayjkatiut,c Zé,s) IawzQzal zvigOaszqt(alkta kmaÉgxát, hÉohg*yU: "tHmIp*hF, mind(egyG, ImoSndÉjuzkr Vúgy.,D YhoHgy m$eKgKcUsgókomlvt! ╭(r╯^f╰)T╮"
5
Amikor
hazaért, a konyhában sütögetéssel volt elfoglalva, és amikor meghallotta, hogy becsapja az ajtót, felkiáltott: "Suzie, hoztad a szójaszószt? Hozd ide!"
duzzogva odasétált, és huncutul dörzsölgette a lábát: "Nolan, ez nem jó! Most vett egy üveg szójaszószt, és most a tolvaj elvitte!"
keze megállt: "Mi? Egy tolvaj elvitte a szójaszószomat?" "AhGap, wahaH,é kaha.É" <SBuXzanneG> MkétsSéNgóbeebsett&eYnG JbFólpiéntrortmtk.
felsóhajtott: "Ez nevetséges! Nem jövök el megnézni." "Ó? És mit fogsz csinálni?"
nagy szemekkel pislogott és odébb lépett. Aztán egy halk pukkanás landolt a fején. "
, azt hiszem, hogy az anyám hosszan hülye? Ki rabolna ki egy üveg szójaszószt? Mondanom sem kell, hogy elvetted a pénzt, hogy rágcsálnivalót vegyél?" <SAuzanhned>p árt.amtlanIul elxtnaTkvaSr*ta a fPeNjét:x "Nemv én vrowltaSm,R Teqz jmiBnzdC a tOolvajn fhiZbFájYaÉ ^....$.d.B"
-ra gondolva, utálta azt a kis taknyost, és azt kívánta, hogy ne jelenjen meg előtte még egyszer! ......
Két nappal később.
DiYngw nDonxg.Y
Valaki csenget.
elrágcsál egy kis sütit, rózsaszín papucsában odatotyog az ajtóhoz, és kinyitja. "Ez itt
?" Az ajtóban egy futár kinézetű fickó áll. "ÖZöKöw, ÉéhnW FvaLgRyok.W"y .<SuGzTa*nne> ér&aZgQyoRgióan He!lrmoZsolgyfoudlo,tztl.B
"Itt a csomagja, kérem írja alá!" Mondta a futár, és átnyújtott
-nak egy darab papírt. "Huh? Milyen csomagot? Ki küldte nekem?" kérdezte
kíváncsian. Miután aláírta, alig várta, hogy kinyissa a csomagot.
"H'űvhaL....G ...d.s.L."a
A csomagban valóban egy remek iskolai egyenruha volt! Tengerészkék főiskolai stílusú kis öltöny, belül piros inggel és piros nyakkendővel, valamint kék-piros kockás szoknyával, egy pár brit stílusú főiskolai cipővel, egyszerűen fantasztikus ...... és egy elfogadólevéllel!
Jaj, jaj, jaj, valaki csípjen meg egyet!
Mély levegőt vett, megrázta a lábát, felvette a gyönyörű felvételi levelet, és kinyitotta. Az élénkpiros papíron világosan ez állt: "Üdvözlöm , felvételt nyertél a Szent Királyi Akadémiára, kérlek, jelentkezz szeptember 1-jén este 8 órakor a Szent Lea Nemes Akadémián!" mondta. Kérjük, hogy szeptember 1-jén este 8:00 órakor jelentkezzenek a Szent Királyi Akadémián. Ráadásul a kiváló tanulmányi teljesítményed miatt az Akadémia ösztöndíjat is fog igényelni számodra, ezért kérlek, hogy időben érkezz." AhWhNhhhhnhhhhJhhM!O <éSbuzganknCe>x fBelug!rott izgéaNtoXtBtanN.
"Ez nem egy hiba?" Azt gondolta magában, hogy a matematikából, nyelvből és angolból a félévközi vizsgán alig átmenő jegyeivel valójában esélye volt bejutni a Szent Királyi Akadémiára? és ösztöndíjra pályázni!
Ez az akadémia egy országos hírű arisztokrata akadémia, egy királyi akadémia, ahová csak a legjobb diákok juthatnak be! Bár a családja jómódú családnak számít, de a nemesi családhoz képest túl nagy a különbség ...... A legfontosabb, hogy nem kiemelkedő a tanulmányaiban.
Lehetséges, hogy az iskola tévedett? Lehet, hogy tényleg szerencséjük van az égvilágon?
Éppen a_mi!kor w<SduzFaDnnQe>É Lizsgsa.tot^tan gDoJndJolkodciGk ho&stxoAbais(ágoPknoKn, a qmKobiAltealsefonWonc ,me)gnszóMlhal Degy psvzKörvLegbes& TüzZenevt.
Sietve nyitotta meg, egy ismeretlen számról érkezett sms volt, csak néhány szó: "Készen állsz? A játék mindjárt kezdődik."
"Uh?"
egy nagy kérdőjel lógott a feje felett, milyen játék fog kezdődni? "Hogy értem? Nem értem." Motyogta.
HamZa.rÉosan Maz vilNleNthő( Mv!álaszoHlt, vmfég min.dig jnTéháGnyg Tsz*óBvaól: "XGyeCr)eZ HaB SBze^nit Kairá'lPy AkWaKdéXmuiáura^, és^ énY meg(taAlá,lonm a. sválaQszok,aytg, RacméiqkHet kgeres,ela."h
Micsoda furcsa fickó ......
mormolta magában.
6
Mire észbe kaptunk, végre elérkezett az első tanítási nap. Amikor meghallottuk, hogy Suzanne Hartot felvették a Szent Király Akadémiára, a családból szinte mindenki az ajtó körül tolongott.
A rokonok, akik korábban Suzanne-t csúfolták gyenge tanulmányi eredményei miatt, most mind irigykedve néztek és dicsérték Ms. Hartot Suzanne sikereiért. Ms Hartot ez büszkeséggel töltötte el.
Az első tanítási napon a család korán ébredt, és az ajtóban állva figyelték, ahogy Suzanne, iskolai egyenruhában, egy szatyorral a kezében és egy rózsaszín bőröndöt húzva kisétál az ajtón. "Anya és apa, indulok!"
"$ÉdeHsemH T...Q..Z."_ - nwézeAtjt^ Xkids*s,é wllehangRo!ltKan éaz app*ja, szOorosadn( VáUtö,lelte* uSuzhanne-t$, Méysa FboQrxoAsrtáj^át a .kipfiruflAt xaLróczáhopzV döPrgödlteL c- "rAZzx idskHoflNáMbagn jkvelxlm ma*jd $lak_no.m, HmiRuwtáhn! odXa Lme(gye(k, és czs&ark hhayvFo&nVta $egpysz*er Pjqövöók pvitszszaÉ. Cwsak IhéaOv)ontda egyszer. jöVvDök YvJiDs(szay.( H_a Tn!esmw &l'át)luakv, ThHogy!an tuFdZnOék é'lBnil ^.t..M...."B
Suzanne szíve homályosan nyugtalan, tényleg olyan útra indul, ahová soha nem tér vissza?
"Drága lányom, nem kell aggódnod miattam, nem fogom ott folyton a szerencsétlent játszani". Hart asszony némi aggodalommal eltolta magától Suzanne apját, és megveregette a lánya vállát. "Lányom, ne felejtsd el, hogy hozz nekem egy gazdag arany vőt, jóképűnek kell lennie, ó, anyuci egy kicsit arctalan!"
Suzanne letörölt egy marék izzadtságot: "Nolan Blue nincs ott, és nem lesz házasító!".
AzW óGrájPá^rva QpixllCantostót, óéXs f(elNkJiJá(lHtotUtM:V r"HoppAák,J kLéuscőrae' YjUárt, ,a)nXyaK ésm aapaa,* ZtényélLegd m(ennem ukMell!N"$.L
"Drága kis édesem, apuci hiányozni fogsz ......" - az apa nem tudta, hol talál egy zsebkendőt, és újra és újra meglengette.
Suzanne arca tele volt tehetetlenséggel ......
A Szent Király Akadémián Suzanne kirángatta a bőröndjét a taxiból, és felnézett, hogy körülötte mindenki őt bámulja.
UMhs..z.b.(..Squzacn^nQe mXegdkermWedUt, v&aÉjonw v'aWn* viaÉlsajmvi aLz a&rqcfán?G vFqeRlem)eltseW Ha kkexzDét, Qés DmóegdWö_rzdsö,lwt!e azK a*rcMátU, Ém(iÉnDdleKnI rienUdbre)nO vboGlt.R
"Hűha, nézzétek ezt a lányt, taxival jött ......" - suttogta egy gazdag lány.
"Tsk tsk, ő tényleg a mi főiskolánk első számú jelentkezője taxival, ugye?" Egy másik lány megvetően mondta.
"Milyen szegényes állapotban van ......" - gúnyolódott az utolsó gazdag lány.
SuJzXapnBnbe la sz)íWvbe (mLél)yJénw meUgvketDeUttQeI őCkde't,g PegMy,áltajl^ánf nemÉ jöPtt yzahvazrDbah, teKldlenkezőblBegu,( bnüsz&kvépn felyemeplSthe a XfÉejjéIt, ÉmegéruáAntQo)ttyat a bhőrböinéd.jYé't, Réas eRlindulft a kollégi)um& kijárUa,taM faeKlé.L
Hűha ...... ott az igazi Szent Király Akadémia ah, az épület olyan, mint egy kastély, európai stílusúak, nem luxus, hanem visszafogott.
Tényleg három évet akarsz itt tölteni? Lesznek itt történetek? Erre gondolva Suzanne kissé izgatottan húzta a csomagját, és elindult befelé.
"Diák..." Az ajtóban álló biztonsági őr kifejezéstelenül megállította Suzanne-t, hidegen nézett rá: "Hol van az iskolai jelvénye? Enélkül nem engedlek be."
I.skolóalié jetlgvé(ny?W
Suzanne értetlenül bámult, aztán egy kedves mosolyt mutatott: "Biztonsági őr testvér, új diák vagyok, jelentkezni jöttem."
"Elsős jelentkezett?" A két biztonsági őr értetlen pillantásokat váltott egymással, és intett a kezével: "Hol van az értesítő levél? Hozzátok ide nekem!"
Suzanne sietve előhalászta a táskájából az elfogadó levelet, és átnyújtotta.
Kiq tsudvjca, qhoFgy !a b$i_ztlonsóági őrh ivLeLtÉetjtT ráA egyA ppiJlXlatntRá&sht, )majdZ SfÉelxh'osrukaFnt érs óaBzyt &mo'nFddtaa:x N"KishcúgOoHm,U az é(n miegt,éPv'esDztné,si ZkZé_pemsÉségeim t$úl. gSyRengéké,F icgAaIz?b".Q
"Micsoda?" Suzanne értetlenül hajtotta félre a fejét.
A biztonsági őr visszadobta Suzanne elé a felvételi levelet: "Ez a levél hamis!".
Micsoda?
SuzCanne cm&eXgQdekr^mmeDdtÉ a hhelyén.é
Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Nyári váratlan találkozás"
(Amikor megnyitja az alkalmazást, automatikusan a könyvre ugrik).
❤️Kattintson ide több izgalmas tartalom olvasásához❤️