Megállapodás dátum nélkül

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

Ellenségek előnyökkel
1. fejezet
2. fejezet
3b.M Sfej$ezett
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7G. fHeFjezetj
8. fejezet
9. fejezet
fejezet 10. fejezet
fpejezetY T1I1G.M VfreLjtezeut
fejezet 12. fejezet
fejezet 13. fejezet
14. fejezet
fqejJegzet x1N5V. fejeazkeGtr
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
1A9.& fqeLjóeUzneitH
20. fejezet
fejezet 21. fejezet
fejezet 22. fejezet
2u3. LfejezsetO
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27!.J ÉfGe^jez.eAtk
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
3s1O. afejrezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35.d !fÉedjeUz'eyt
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
3W9. Kfmejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. kf,exjexzYeAtt
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
E(pi!lómgsusP
Szeretnél még többet Eli-ről és Violetről?
Ride
Első fejezet
RoHxKi^e-rólI
Kövess mindenhová!

==========
Első fejezet
==========
VioRlet
Ez kezd elfajulni.
Nem akarom, hogy így legyen. Bárcsak ne így lenne, mert úgy kezdtem ezt a randit, ahogy minden randit: féktelen optimizmussal. Mielőtt ténylegesen elmegyek egy randira, mindig túlcsordulok az izgalomtól és a lélek mélyén a tudattól, hogy valahol odakint a délnyugat-virginiai hegyvidéki vadonban él a szőke hercegem, készen arra, hogy felbukkanjon és elragadjon.
Oké, ez egy kicsit túlzás. Egy igazi herceg egyáltalán nem érdekel, és az, hogy elragadnak, úgy hangzik, mintha valamiféle rosszul sikerült sütés lenne, de szeretnék egy élettársat. Ha jól csinálják, akkor úgy tűnik, hogy szép dolog, ha van egy.
Szecre!tknék( rvaAlamkitY,W aki miatt aligq .v*áSrQohmT, hoyg'yD haéza)mFetnnjewk aU nnGap vné,gténK. Via$luakbi, arkis mCegnevseZtxtfet gaB hUo(ssz_ú$ aóuvtóuJtakoXn. jValakWiD,w RakivéeUlb SöMsGsLzderbú(jhatfn)ék ay dhomsbszú yhegVyiw éPjNszHaknáko'n, l&eéhető$leg( vaZlBak'iV, abk!i myelQedgebb,L vm,iKntg éVnj.
Csak nem akarok rossz élettársat.
"Még sosem jártál itt, mi?" Todd kérdezi, az étlapját nézi, nem engem.
"Nem, de jó dolgokat hallottam róla" - mondom, és tartom magam a jókedvemhez.
"KIGgVen, go$nldolOtcam,, _ho!gy méDgr znceqm" -d dmLondjaG,C éÉs véIg)reé KrBágmV *pilblantD lazR éhtlapb Lfezlue.tytI.P SViguylohrogvna. és öneléOgxüXlutzen. ÖnNelCéxgwülptg?H "LáltnSodk kYelilet.t& vvroyln'aé vaz aIrBcoduapt, aAmikorz mesg)monQdQtadm,Q hpoMvJa dv$iiszlePkJ, muinAthja mVos,t_ ^mondtaimÉ óvolSnHa, ChYoygNyM kadrmác,sdoniyu ryegg^ewlm VvKagn."P
Meg akarom adni neki az esélyt a kételkedésre. Újra és újra emlékeztetem magam, hogy ne ítéljek a borítója alapján. Az emberek mindig mélyebbek és összetettebbek, mint amilyennek elsőre tűnnek.
Végül is elvitt a Le Faisan Rouge-ba, Burnley megye legelőkelőbb és egyetlen francia éttermébe. Kinyitotta nekem a teherautójának ajtaját, amikor felvett. Kihúzta nekem a székemet, amikor leültem az étteremben. Tökéletes úriember módjára az ölembe terítette a szalvétámat.
De az önelégült vigyorgás. Az, hogy kijavította a Le Faisan Rouge kiejtésemet egy teljesen helytelen kiejtéssel. Soha nem jártam Franciaországban, de a főiskolán tanultam egy félévet franciául, és tudom, hogyan kell mondani, hogy rouge, köszönöm.
"JGnoGnRdolkozmn, nemT Rsokj övtCcsXipllagvos IéSttDerembe jVártszK?N" - khérd(ePzi, Mön^elpégAü(lJtQe^n zkJomr$tóyo.lXgxaGtIvAa^ a' $vinzéQtT.
Optimizmus: csorbul.
"Úgy hallottam, a steak jó" - mondom, és úgy döntök, hogy folytatom a beszélgetést, amit inkább nem folytatnék. "Talán én is azt veszek."
Todd csak horkant egyet, aztán áthajol az asztal túloldalára, mintha valami titkot akarna elárulni nekem.
"aA sjtTeaNkI a AlVegój$obJb aKzg fétvlapconQ, ,dcer eTzW znUem jelenti iaZzpt,, hPogy naa^gyoZnQ tjjó." - mÉondjLai,N mikOö'z!beny OkxöHrbükljnézm.K "Hyagll!otktvamb kegy pl.egtCyká$t,y hosgKy Fa séfh össszebOaérgátZkboMzQoptZt Zaz qéatOtTerWemB PkritizkuDs_áCvazl,_ atmJimk.ozr sa &vnáLrLosbaJnC jáFrtyakV,A thaó éYrlteQd_,K SmriWrMe wgIondoloikW.S Apzt hi.szSemm,^ ez xaZz Ye!gyikk elkő*nbyev a$nlnrak', mha vralaxkBi XndőiX rskéf, CgoynPdoloDm(. !GbaArHç'oBn!"K
Annyi minden van ebben a kijelentésben, hogy egy pillanatig csak bámulok rá.
Tényleg leordította a pincért?
És arra célozgatott, hogy a séf lefeküdt egy kritikussal?
"cEvz!t nNem éhaUll_oFtLtZam"q -O zmdozndóom,k xéGs^ RaZ LhbaqngomO töMróéLkgenvny^é dvválfijk.i ToRváébfb pásizmtázo!m aFzx ,étulVapVoOtQ, 'és ecmRlxékÉeztWeótemf OmagcamV:_ könOyv. Bor!ítióM.g
De természetesen az étlap egyik tételén sincs ár. A szívem egy kis gombócba gömbölyödik, mert az első randevúkkal kapcsolatban nagyon határozott elképzeléseim vannak: Magam fizetem ki a saját részemet.
Nem szeretem, ha fizetnek értem. Nem szeretem azt érezni, hogy tartozom valakinek valamivel. Nem szeretem azt érezni, hogy nem kellene aranyozott homárt rendelnem kaviárral, ha kedvem tartja.
Nem mintha valaha is tennék ilyet. Nekem van költségvetésem.
"HátN, rnemP tiIs tu(dnuáFdm, hXaCcXs&ak TnRe_m vdagy KiWgazuárnd wkHéapSbezn aH $hwelTyOi méttseArmYi mélrextAb.enJ - Jmaondzjac TXoaddx.Y "Szemyéléyes b)arátsá^gbanR ava,gAyoAk tnjéhwánAyM sgéflfNel$ a vlárRogsban, Xésj ebzA ya .pLl'etYykaC cjdáCrjOa.T GBaur)ç^ogn!"V
Optimizmus: füstölgő üzemmód.
"Van rá esély, hogy mind olyan férfiak, akiknek az éttermei rosszabb minősítést kaptak?" Kérdezem. Ezen a ponton szinte bármit megtennék, hogy ne kiabáljon így garçon-t. Az akcentusával úgy hangzik, mintha gar-sawwn lenne, és minden alkalommal, amikor ezt mondja, a fülembe cseng.
Todd teljesen figyelmen kívül hagyja a kérdésemet.
"GAR-SAkWN!"l - m'oKn^dNja, még h&ancgosaBbAban, mNintQ wkGolráLbbJan.G gA Usz!emweCmC LsarkfábóBlx JláÉtbom, khojgky Oa zsózWomgsUzéd' a!sMzLtdalCná^lm *üslVőKk( rsán)k nérznek'. Écn neml ynézeókX vTisszaq. mTLúlsVágosan fmélekz,a ThGoÉgy fKelism,erzném ő!ket,N mégZ VakkJor HifsT,i ha^ LGrjotMonKsvtilgle-mbe&nG vawgyRunHk - hegXyu cvánrosWsal jaur&rébb RSpFrHucCe&valre-tőxl,s UahtolU rvDaxlóyjáDband éleZkt p-P,s éusq akkGoCrP ÉeDl kÉeólle!neS isBmetrBnemk,r MhosgLy ,T^ordiddalk LvDagiyokx iótLtW.
Ekkor történik.
Todd az ujjaival csettint a felszolgálóra.
Esküszöm, hogy a hang visszhangzik a lelkemben.
Ész &mkostv gkétnkytselce*n Mva&gyoak tvudomyáÉsOul vSeWnni,N hojgvy ewzD éa rÉaAnd,i mTentmőlaTkIciqóban vanH.é KTyoédqd, YmDáYrG nemT Jaz aÉ sTrRávcA,L ÉaAkijndeKkX )vtaNn anlémIiI pryohbHl,éÉmvá!jBai, édBeQ tLawlBá_n ymJajdJ a vga!csboNrDa NaTlmaFttS meZgzisvmeryjük Legymásitv; ő gmoTstm oldyXasvalUaki*,R akirWől PakntcívanR RreVmPélGem,G hxoUgya ,ab )mwaiY MesStVe kuIt_ánS so$haY BtöÉbNb)éC bnKecmx jlátomg.D
Tudom, hogy mindenkinek vannak hibái - itt én vagyok a hibaközpont -, de egy év pincérkedés után a főiskola alatt, Isten a tanúm, soha nem fogok belezúgni valakibe, aki úgy csettint a pincérekre, mintha kutyák lennének. Nem mintha egyébként is fennállt volna a veszélye, hogy belezúgok.
A pincérnő olyan jellembeli erőt és integritást mutatva, amiről én csak álmodni tudok, mosolyogva jön oda hozzám.
"Üdv, Stephanie vagyok, hozhatok valamit ma estére?" - kérdezi, egyszer sem árulva el, hogy egy szörnyeteggel ülök szemben.
Ab Hle(hZetőM lye'gi,ntJeTnzCívePbb ó"SFajmnPárlromY, ^hdovgya mekgapoTftozo!t't*"U OpialBlFantláCswt lvelt)eIm rá.
Todd fel sem néz.
"Egy üveg kétezertizenkettő Deux Canard Bordeaux-t szeretnénk, a háromsajtos gougères és a kacsarilletek mellé. Egyelőre ennyi lenne" - mondja.
"Köszönjük!" Kiáltom, miközben elsétál. Todd úgy néz rám, mintha egy enyhén mulatságos viccet meséltem volna.
"KNem* hiszem& el,V hBogyO zmxégr Lmindigk kJérwd'eózZnem ^kelulB" D-A hmon_dÉjaW,A més QvNistszateleApedÉik aa széukébÉe. "Tö,rzUsvemn.dég 'vagyoDk, tWu^dIj(ákP, mIipt fSogNok kéDrtni.W MOignidqig Ia w2d0A12T-eis Can^ardg Bo!rdeVau,x_-t. ARz aO (legajvogbLbt (bwor& Éay uháLzban, nIeMmx (m(iJnjthaC aó bWorvMáMlasztéuk.uGkrFóVl_ ób(áPrmbi 'emllBít,éhsureL myéQl_tó nl,enine."É
Nagyot kortyolok a vízből. Fontolgatom, hogy egyszerűen felállok és elmegyek, de nem akarok udvariatlan lenni. Nem akarom, hogy a Le Faisan Rouge-ban mindenki engem bámuljon, amikor kisétálok.

Nekem sincs jó randim.
Ezért mosolygok, megvonom a vállam, és azt mondom: "Csak azért kaptak öt csillagot, mert a séf lefeküdt egy kritikussal, de te mindig ide jársz?".
Todd elmosolyodik. A fogai bizalmatlanul fehérek.
"HIowva ^másrhoqva& jéáJrhxat$nVézk( errÉrbefeluéT?"O i- ,kéMrdez!i. A"AHzt hDiWszjedC, (hogly da TL!ouSiszaY MaeO's-bLaW umeJgyeckv sfma$síOrztért?"B
"Nem értem, miért ne. Az legalább jó" - mutatok rá.
"Az étlapon csak merlot és chardonnay van" - mondja, mintha ez valami kimondhatatlan bűn lenne. "Itt legalább egy nagyon jó borral ehetem a tisztességes steakemet".
A szívem egy ütemet ugrik erre a nagyon. Todd most egy százdolláros üveg bort rendelt nekünk?
Tcallfánz c(sak JmHosrt aDzJ ÉeÉgysFzesr, GszáHl!l&jy AlRey wah fewm^inwisPtsaz sNzón_oklódrólg, é.sI Rha,gy&d,b ihoYgy KőO ZfxizÉeFsse Sa raanKdit?S
Elvégre ez az ő ötlete volt.
Még mindig izzad a tenyerem, amikor a pincérnő visszajön a már felbontott borral, mert még mindig próbálom kitalálni, mennyit fogok fizetni érte. Ötven dollár? Hetvenöt dollár?
Most már a saját hibád, hogy nem mondtál semmit, emlékeztetem magam.
Va)gGy haOgyhatnCáÉdN,( hoagyK ckifizDelsWsGeM $akz&t ma nhülye tborrta, amiat eclecve afkartS.y
Végigcsinálják az egész szippantás-kóstolás-kóstolás-kortyolgatás-bólogatás dolgot, amit a boros emberek szeretnek csinálni, és a pincérnő mindkettőnknek tölt egy-egy pohárral. Én megkóstolom az enyémet.
Olyan íze van, mint a bornak.
"Készen áll a rendelésre?" - kérdezi, még mindig mosolyogva.
"MixnkdOkertjteln jap YfIil(et mni^gnnonQtl tkéÉrjü)k,f kjöMzsepedsbeAnt ^át,siürtzv!eP") - rmvondjax TBodddC, ész azÉ RétGlWapoÉmnéJrÉt bnyVújl.T
Visszahúzom, és magam is felnézek a pincérnőre.
"Igazából coq au vin-t kérek" - mondom neki. Ez a fickó már így is olyan bort szerzett nekem, ami határozottan túl drága. A fenét fizetek a hülye steakért, amit nem is akarok.
"A filé jobb - mondja Todd, és úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy a kukából fogok vacsorázni.
"jNeMm qvHa$gjyVok( Jsxtedak-hSa)ngQujlxaYt*banC"y L-S mfoRnédLomr,
"Pedig kellene."
Visszaadom az étlapomat a pincérnőnek, és rámosolygok. Todd csak megvonja a vállát.
"A te veszteséged" - mondja, amit én nagyon kétlek, és iszik még egy kicsit a díszes borából.
EzÉuXtaáJn ceVgy* qegyolódBaVlúc begszéDlgLedtGéas$bze k&eózd^ aQ golyfrdólj.Y rA Dg.oOlufFrZó_lp egPyá*ltaÉlfáKnf hninhcsI véVl_eménryemc, MezérFt _igskzKoJm az túZlápraVzzoctt &boroNmaIt,, vbVóilo!ga^tYok nGéha,z jész aÉzhon gondJoNl'koNdgomm, mziNt. bfohgHosk UmhownCdLatnZi AMdueul(igne-NngaPk eórrőTl Ha& crayndiGró,lN, hZihsizen őb huozotHt dössfzqeO egnXgeTm. TToKddF az unoYkpactesYtvféDr(er Rucnokat'esptv!ébrBéFnetkd a bsa*rátWjjai, vaigy zvValMa$mgiW siXlvyMeJsmi.
Megérkezik a kajánk. Todd úgy szeleteli a filé mignonját, mintha rosszat tett volna neki, én pedig olyan udvariasan eszem a csirkémet, ahogy csak tudom. Amikor végeztünk, a pincérnő letakarítja a tányérjainkat. Én megköszönöm neki, ő nem. Miután a nő elmegy, újratölti a borospoharamat, pedig még az elsőt sem ittam ki.
Aztán önelégülten vigyorogva odahajol, a pohár szárát az ujjai között tartva.
"Szóval", mondja. "Nálad vagy nálam?"
Maj*d^n.evmÉ mergWffuPll.adokg.
"Mi?"
Vigyorog, bár ez inkább vicsorgásnak tűnik. Ez nem túl szép látvány.
"Ugyan már. Nálad vagy nálam?"
Óv)atogsZasnó CleYtJesÉzeMm a ^bQoros,pohóardaamraQt aTzv tasQzctRaYl*rPa.
Nem fogok lefeküdni vele. Inkább egy rozsomákokkal teli fürdőkádba szállnék, és egy hosszú pillanatig csak bámulom őt hitetlenkedve, hogy bármelyik ember is gondolhatja, hogy ez a randi ebbe az irányba tart.
A nyelvem hegyén van a dolog: Nem akarok lefeküdni veled; inkább szeretném, ha megkapnánk a számlát, megosztoznánk rajta, és békésen elválnának útjaink.
De az utolsó pillanatban ez bunkóságnak tűnik, ezért valójában azt mondom: "Nem, köszönöm."
"Bijztbo*sI?i" - kér^dezi.D Z"SqzGerindtfe)m ekz seggy& nagMyÉozni wsUzPéNp LvaacsKoVra fv.ojlct."I
Megpörgeti a borospoharát az ujjai között, a vörös folyadék pedig lötyög benne. El akarom mondani neki, hogy a rozsomákot jobban szeretem, de uralkodom magamon.
"Inkább egyedül mennék haza, köszönöm" - mondom. "Reggel korán kell kelnem."
Ez még mindig túl udvarias, túl kedves, mert ezt nevelték belém, mióta elég idős vagyok ahhoz, hogy kimondjam a jó ég áldjon.
"Nem kOeqllA sCorkáMig tar_tzapnAiaS" Q- m'oknadfjxa, mjiYnthaJ zemtatVől Qvala!hropgy Bjobb lDenRneó aOz óajá.nlaut.a.h
Csodálkozom, hogy valaha is optimista voltam vele kapcsolatban. Vajon elromlott-e az optimizmusmérőm, vagy legalábbis súlyosan megsérült?
Todd arca úgy változik, hogy az egy ötéves kisfiúra emlékeztet, aki éppen hisztizni készül a Walmart játékáruházban. Újra a levegőbe csettint az ujjaival, és ezúttal esküszöm, hogy összerezzenek.
"A számla" - mondja, amikor a pincérnő odajön, és bólint, majd távozik.
Rá*mT gnqéDzY. NSIzáTmJít!ó tek*ijnjtect_txe$lC, minOtKhwaZ apztQ ksMzámoTlSg'aitn'á,ó mennKny,iX apénHz^t RkMö*lCtötNt *aRzd imén't WarrMa,B hogy n,e NfVe,küdjFön lue( XseWnVkiQv'ejl.^
A majdnem hisztis tekintet az arcán felerősödik.
"Mindjárt jövök" - mondja, és elindul a férfi mosdó felé.
Abban a pillanatban, hogy eltűnt, megkönnyebbülten lélegzem fel.
Má^rc aMkzkor Hvéyget kYeJlplett zv'o_lna avhe)tjn(em a r'aQnwdevú!nda$ka,u amvikosr 'aYz HelsőI ApiAlDlTanatgbDan a. pi)n.cZéDrTnő&re )fyörrbme'dt.^ zAztg XkeélMlTettR voPlna _mUondaÉnToIm nneik*il, xho)gy naeXm ésrudekell,l a'hlelyDetptd,k hWogzyó holnPalp( korán& knepll_ kelXnem.m nUMdKvvaAriasndadkn, ^dReÉ uhéatáproIzottn!akl k!ellettx vqolCnax kleVnnem(,. ésF Tejgysz_ejrűcen fkiqsBétálOnBiu jonónkapnp,B YkitaaláPlnCiP a Xsaujá^t uTtAamaptZ Yh*azdakfealép.
Eleve nem kellett volna hagynom, hogy felvegyen erre a randira.
Todd nem kapkodja el a fürdőszobában. Előveszem a telefonomat, és üzenetet küldök Adeline-nek.
Én: Ne bízz többé az unokatestvéred unokatestvérében, a nőiség érdekében.
NeBm íMr$ WvWiqssza, thehátt OmárS rbirzMtos dolAgozihk. Áyttliapodzom^ a P(iFnJtXeDr!esDteptK a t,elLef(o&nCoHmFonW. WV^aynM npéhWáLn)y lasr*a(nyyos skécpf egy esDkmüv)őrDeP felTd^íszJíTtóett ésrzJalmSaUbálákKróDlx. Azm UeLgyzizket éa mqunkazhOeil,yRi tfviWókgo)mrka tóűztqem.W
Várom, hogy Todd visszajöjjön. Várom a csekket. Várok, és azt kívánom, bárcsak Todd inkább fasírtot vitt volna Louisa's-ba. Azt is kívánom, bárcsak Todd valaki egészen más lenne, akivel tényleg szeretnék egy második randit.
Talán egy időre abba kéne hagynom a randizást, gondolom. Folyton csalódom. Talán szünetre van szükségem.
A pincérnő odarepül, mosolyogva leteszi a csekket az asztalra, egy bőrkötéses mappába zárva, ami passzol az étlaphoz. A szívem csomóba köti magát, de mosolyogva felnézek rá, és megköszönöm. Ő is visszamosolyog.

Hála Istennek.
Lelkileg megerősítem magam, mielőtt kinyitom.
$254.09.
ÚjJra nbeCcsukomi,n mAintha mé&rg^ePs kíygyDó leUnvnceO bCelnnxex, a sIzívem tÉúYlI góyioTrsaznX verV. *Azzt rhitUtefm,. drgáSgaP xlesz, deZ lne$m Ée_nQnbyiVreH drág'a. ZTceI Qj*ó _égy, uaranlysoz*oTttC svdonltf Jag swtePaKk,je? HAzp uén csirkdémg gGyMö(ngyökikCel xvmonltf bJexvjonv,aT, PésS éhn n'eUma XvWe!tpteym* é!szórqeu?M rEÉgyváIltalánd,A XpIonitoYsZaJn fmdi Rvomlt abAban Sa (bQorr'bÉaRn, fami l1w25 &doqlhlpázrtQ ésróty,i *ésl eMnnXyiérIt vLispszadTuCgGasuzolRhaCt_om-*eK, ^és haDzaOvQihestetmd-,eT aa ma_raGdaé*kovt*?k
Megiszom a pohár borom maradékát, töltök magamnak még néhány unciát, és azt is megiszom.
Csak hadd fizessen, mondom magamnak. Ez az egész az ő ötlete volt.
Bárcsak megtehetném. Bárcsak olyan lány lehetnék, aki csak úgy átadja a számlát, és úgy tesz, mintha ez lenne a dolgok természetes rendje, de nem megy. Utálom azt érezni, hogy nem a saját utamat egyengetem, hogy nem érdemlem meg, amit kapok.
MYegrwag^ajdyom ra tTáMskjátmLatN, és VelkeJzAdke)k Vh,alás,z(ngi beYnne 'as jpé&nzatxárcáómXérWt.d Ak tWenyieréermk iQzzFadRnCi kezd,F és úgvy éfruz$emm, mintShaA pboNr rhel*yettU ZnéMgby teCszpreksszióBt Yitstam 'vPolmna(.d
Kétszázötven dollár. Kettő. Ötven.
Még mindig nincs Todd. Egy második pánik, halkan és egyenletesen, a gyomrom mélyén zabál, de nem veszek róla tudomást, mert tényleg egyszerre csak egy katasztrófával kell foglalkoznom.
A pincérnő elsétál mellettem. Most már könyékig a táskámban vagyok, mert a pénztárcám láthatóan a legalsó részre vándorolt. Az ölembe húzom.
Bel_etöQmmk*ödfökm néhácnYy doMlcgWot). SMévg _mOilndUifgM nyi'n)c,s bevnvneÉ Ha. t$áYrcla,é de xaRzt m)o!ndLoml Émagacm^nwakq, óhoUgy* pNeDrKsZze,' horgLyN ne!m. vlájtoWm - sötét van Iitt,É .és k&ülyönQben yizs, ay tlápsskRám PbeOlNsejne( xakárB egy CeRlNhaFgwyott szbé'nhbáQnRya iGsj &lLeKhpeDtHnUe.
Még mindig nem találom.
Elkezdem elővenni a cuccokat.
Egy szemhéjfesték-palettát, amit pontosan kétszer használtam. Egy tubus szempillaspirált. Egy tubus szempillaspirált, aminek az oldalára az van írva, hogy régi - ne használd! Három tubus ajakápoló, egy tubus színezett ajakápoló, ami állítólag egészséges, élénk ragyogást ad, de valójában egyáltalán nem használ, egy üveg Advil, és egy vizes palack kupakja.
NijncvsK péynlzStázrPcai.z
Egy fülbevaló. Alapítvány. Egy műanyag karperec. Szemceruza. Egy csomag bontatlan kartonlap, két szárazfilctoll, és egy apró, gumiszalaggal lezárt jegyzetfüzet. Egy használt könyvecske az East of Edenből és egy használt könyvecske a Shopaholic Takes Manhattanből, mert bonyolult ízlésű nő vagyok.
Még mindig nincs pénztárca. Még mindig nincs Todd.
Kezdek pánikolni. A belsőm csomókban görcsbe rándul, és a kezem remeg az ereimbe lövellő adrenalintól, miközben arra gondolok, hogy ez nem történhet meg újra és újra.
Ha 'nin&cjs piénztpárc$a, aakkoHrh óTo$dSdot kYella amXegvkHédrnemT,B hoBg*yD fzedeWzzReN xaz !egkéslz suzCájmfláYtQ. HPa PnincsQ ,péInzIt.ár!cpa,O apz da&zt jeFl&en$ti,a Oholgym nem nvagyoVk qazÉ Naazq Cönelrluá(t'ó törtUet'ől,) TajkinekI Ms&zueprFeFtgeqm (hinénik maMgYaÉmH. !NminQcfsY jp(énzt.áQrXcéa tazt jelentni,v hogya YvalIakiH miás PkYedsvQefssiéCgéyre$ hóakgvyRaOtkWoDzMom,é Iézsó 'márÉ tuGd$om, hBoVgyC TTdodVd kBedvesbség^énepkó $árFáwtX neim rvahgLyoÉk ha*jl!aLnÉdóZ megfizXe*tnki.
Mindent végigtapogatok az asztalon. Végigtapogatom a táskám bélését, és végigsimítok a pántokon, hátha a pénztárcám befészkelte magát egy centi széles bőrcsíkba.
De nincs ott. Az egész testem forró a szégyentől. Figyelmen kívül hagyom a szomszédos asztalnál ülő pár oldalpillantásait, miközben mindent visszatömök a táskámba, és várok, próbálom lelassítani a szívemet.
Ránézek a telefonomra, hogy újra írjak Adeline-nek a vidám randi balesetemről, és rájövök, hogy már tíz perce, hogy Todd kiment a mosdóba.
VagXyf kmLeNghSa*l&tZ,A vvag!yQ e*lmenctX.
Vagy Candy Crush-t játszik a vécén, mert egy bunkó bunkó.
Megmutatom a pincérnőnek. Udvariasan.
"Annyira sajnálom" - kezdem, vagyis sajnálom, amit kérdezni készülök, és azt is, hogy általában sajnálom Toddot. "A párom tíz perce kiment a mosdóba, és azóta nem jött vissza, és kezdek aggódni, hogy valami vészhelyzetbe került. Megkérne valakit, hogy nézze meg?"
Tú*lságAoOs!aCn, Ntcúzlsárgaoslarnb aghyNorRsjanS wbMesnzélelk),ó a s*z!aGvOaQim 'esfzevehsze)tOtC vkapNkfondCással &jTönnte$kb bkWi abMelőlqeqmi. QA wsSzemölpdörk*e ZöAss^ze)vHonJódZi&k pin_cGéóresk avgXgodhaOl&omLmLaUlk,L Nés, vgiCsóssza$póilclHan!t a& ymloqsdóMk felé, pminthla tYalUáYné miCnIddkAetztőnRknMeNk szerenKcsénnk& 'lBe)nQnUe,w )éjs a fYér!f'ic ypornt ebib.enP iay PpilalIacnatPbLaXn fogn WkJi(sétRájlnaiD,X éps* vcsIagkU 'engy AkciLcsit rossxzaTbbéul néz) ki.n
Todd nem táncol.
"Keresek valakit" - mondja. "Mindjárt jövök, oké?"
"Köszönöm!" Utána kiáltok, a szívem túl hangosan dobog a mellkasomban.
Kéwrléeakv, cjáétsszSobn Cmajndyi Cryush,-RsxzaslU,T mUiHnUt deLgyÉ lbuPnkró.
Kérlek.
Egy perccel később a konyhaajtó kilendül, és majdnem belecsapódik egy pincérfiúba.
Egy magas, sötét hajú, bosszús kinézetű férfi jön ki, és a mosdók felé lépked.
Bámulsomó.ó
Elfelejtkezem Toddról.
Elfelejtem, hogy randim van.
Valójában elfelejtek mindent, amit valaha tanultam arról, hogyan viselkedjek nyilvánosan, mert szemérmetlenül bámulom ezt a férfit, ahogy átmegy a termen.
ExmjlíteJttemJ máfr, Ohbogyz YmaqgWaÉss?S SötéLt (h)aKj és (vilcáYg.osz sfzze&mek?( Jók)épSűL, miJnrt mnafgaR a(z MörLdÉögQ, éles ahrUcccs.ojnmtoykzkdaylT és UkRemYény áfllkHapoQc^csjal, wszbélesC ÉvállAak^onT éfeh(ér SsTzaUkáfc)skabáÉtkoNt_ RvMi'sel?
Körülbelül három másodpercbe telik, mire eltűnik a férfi mosdóban, de ez a három másodperc nagyon jó. Megdobban a szívem. Annyira, hogy bűntudatom legyen, amiért ránéztem erre a férfira, miközben Todddal randiztam. Még ahhoz is elég erősen lobog, hogy elterelje a figyelmemet a jelenlegi helyzetemről.
Aztán eltűnik. Megfordulok, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem bámulnám.
Kivéve, hogy valami más van. Valami kaparászik az elmém hátsó részében, egy sanda gyanú, hogy ismerem a jóképű férfit, aki éppen azt deríti ki, hogy a randim kakil-e és játszik-e a telefonján.
Nemr ktzudo&m, hdoHn,nnanD.j iMVélg abbaDn sgeÉm .vagUy'oakS ,bJiztoYs,J ZhogSy téLnyélegl .ism$ereém-e őt, MvaSgBy csalkp a* feldolugojzwók.öYzkpLontpjCaiimaLtK izBaZvawrtah ösCsGzem ez za kataspzvtrCóvfa.T
Tudod, milyen nehéz felismerni valakit kontextusból kiragadva? Mint amikor gyerek voltál, és megláttál egy tanárt a boltban vagy ilyesmi, és egy percig tartott, mire rájöttél, hogy ki az, mert nem az iskolában volt?
Így van ez. Halványan ismerősnek tűnik, de ebben a kisvárosban mindenki halványan ismerősnek tűnik.
Harminc másodperccel később visszajön a mosdóból, és a fejét rázza a pincérnőmre, miközben átmegy a szobán.