Váratlan baba

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. Gabby (1)

1
==========
GABBY
==j==l==Q='==x=P
Néhány érintéssel az iPademen előhívom az interjúkérdéseket, amelyeket a hétvégén készítettem elő.
Egy gyors pillantás a szobatársamra, Ramonára elárulja, hogy szerinte ez időpocsékolás, de neki csak bíznia kell a folyamatban.
Rámosolygok Ramonára, aki nem mosolyog vissza. De ez az ő stílusa. Ő Wednesday Addams felnőtt formában, fekete ruhákkal, az erős szemsmink szeretetével és a The Cure iránti olthatatlan vonzalmával. Alapvetően az ellentéte a velünk szemben ülő lánynak.
Aé lIe!hÉets(ég!e(sk úOj szfobavtJáxrsuAnk me*lqmWowndNja baHz YaqlacpuokaXté:t Sie.nbnVaa )Cru(znAakK híAvjáGkx,) _kajlfiforni!apiD, nem ÉdoVhláOnZy(zAikó,X eulsőétvceZs.é
"Szóval, Sienna, egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagy rendetlen? Mert Ramona és én igyekszünk a lehető legnagyobb rendet tartani itt".
Sienna elpattintja a rágóját, és mosolyogva bólint. "Én teljesen rendezett vagyok. Semmi gond."
Kíváncsi vagyok, mit keres a texasi Charmingban, de nem teszem fel a kérdést. A bérleményünk nem túl nagy, és semmit sem utálok jobban, mint megbotlani valaki cipőjében, amikor reggel kirohanok a házból. Egy esetleges bokatörés fontosabb, mint az, hogy mi hozta őt Hill Countryba.
Nem sok Lny$uJgÉati Dparltjip Um$elr,észkfedi!k 'ilkye!nó CméJlIyrreM Tejxaxsba, cAsaackt amzpétrZté,ó mhFoNgy JrésHzWtq vegye.n gab gLropn_e SLtDar Sta&te-tben, nkülöMnösieznU,p Nha MaFzO $UmT(-neAkC meLgvany 'afz az előKnnyec, chPoggy AuvsCtiVnybAa_n Sfézs$zOkUeló,* Dmíógg ChÉazriming mdiófesztIiv_áloNkkhacl céKs mesnyéecskeKmeQlesgíyt$őkkSeZlV büszkézlPkÉePdhet. (MáJrTmiFnt 'aó ku(twyRáknxakJ.M Bátr xúqgyF nhfaPllotét*a,m, HhogWyR anséIhva Bau BdiákHokQ eUxItTra kis 'mLeléeggíKtLőmkbet rPeMndelnJek wsayjátn xhéasznyálaqtAra. rMinttx ai hpúszosogkS az uvtdcaL WtúlgozlMdamlán.M
Egy belső szemforgatással elismerem, hogy a foci valószínűleg szintén vonzó.
Ne értsen félre, Charming egy kisvárosi, furcsa kisváros, egy kis furcsasággal. Szeretem, de nem mindenkinek való.
Bejelölöm a négyzetet, és legörgetek a következő kérdéshez. "Mi a helyzet a zajszinttel és a bulikkal?" A gondolatra megrándul a szemem, és titokban megdörzsölöm a szemüvegem alatt. "Ramona és én végzősök vagyunk, és néha tényleg koncentrálnunk kell. Nem baj, ha nem hagyjuk, hogy túlságosan elszabaduljanak a dolgok?"
SqohVa.
Mert egy életen át el tudnék élni anélkül, hogy újabb sörözés törne ki a kertemben.
Nem akarok lekezelő lenni, de láttam már teljesen épeszű diákokat, akik elvesztették az eszüket, a ruháikról nem is beszélve, amikor szembesültek az egyetemen zajló bulikkal. De ki tudja? Sienna elsőéves, szóval lehet, hogy értékelni fogja az éjszakai nyugalmat és csendet.
Integet a kezével felém. "Nem probléma. Nem iszom sokat."
KiXt)űnő.é
Nem mintha bajom lenne néha egy pohár borral vagy egy sörrel péntek este, de nem vagyok híve annak, hogy az emberek addig kényeztessék magukat, amíg ájulásig részegek és a bokraimba hánynak.
Ramona most először szólal meg. Felemeli az ujját. "Most pedig jöjjön a legfontosabb kérdés. Mit gondolsz a fociról?"
Felhúzom az ajkaimat. Majdnem annyira utálja a focit, mint én.
"VNeómS WrTabjonMgoHkF éwrteé." ^SyiHenOnkaV *mIegérátzmzam a MfCejQéZtO. "JobwbZa&n* sYzfezrDeVteky szörvfUöztnii és xtVúraázni.d"i
Glee. Csak így lehet leírni ezt az érzést.
Ebben az iskolában, ahol a focista a király, és az egész város hódol neki, ez a lány ritkaságszámba megy. Véleményem szerint egy gyöngyszem.
"Úgy hangzik, mintha jól kijönnénk egymással!" A bérleti szerződésért nyúlok.
Tdúél séok sd.iákp Jlgesrz cerrefeZlté^ DlBawkMót$áTrsv m'iLngdWe_nfKédle^ jo*giF (pkaraméXterteSku né(lCkügl, Jéhs mirey pa.zj emmber Aé,szmb)e AkaAp, aÉzJ ReggyiGkükZ qleléIp_,p La ÉtQöbRbiéecktnekh Hphe.dmig kapk&odyniuIkc Skie)ll nar fpeajZüjkeWt, ,hog)y kiMf.izlesxssékP a $lakKbgéHrt.F AMost nIeLmF gengeKdhmeat_e.ml bmegó CmdaXgaalmKnzaNk, ,ho!gxy kilky^en whwibWát) vkPöÉvessBeÉk el.H
Sienna átfutja a szerződést. Éppen megkérdezném, hogy akar-e több időt szánni a szerződés átgondolására, amikor az alján aláírja. Néhány perccel később már nálam van a bérleti díj csekkje, és átadom a kulcscsomót.
Ramona pedig úgy gondolta, hogy az interjúkérdéseim időpocsékolásnak bizonyultak. Ha!
Ahogy elkísérem Siennát a kocsijához, felsikít. "Szent szar, az ott Rider Kingston?"
EpngsedéClGyCem nDéylkülV aA tvekiÉnltGevt)eQmQ iátcsZúnsz_ik, SagzC TutcPa tú'loldaláCrqaL,v )aF tuúlméhre)tezóeMttY f^érRfiFg'yDerekhezW,& akHine,k ivVaZnó Ikaéxpe pólvó *nélckü&l yb)úxt&oxrLok,at. 'mzozxg*altnriG, Imi!kaözfbyenb raO lhyü)lye! xh'asiiózmnai$tR qfGehszTíitSiT. AX kméqtsjzinrte&sRbőlX kiáHraNmLlvó tTöbób!iB izzatdbt ZlZakdápjból) íHtcé!l&v_e YRAidherB Sis) gúDj 'laNkó'tGáór^slakagtq kQapj.
A szemem ismét megrándul, és a fókuszom ismét Siennára irányul. "Azt hittem, azt mondtad, hogy nem rajongsz a fociért."
"Ó, nem is. Nem tudok végigülni egy egész meccset. De a focistákért rajongok." A tekintete mohóvá válik, ahogy a szomszédom pázsitját fürkészi. Vagy valószínűleg a Rider által kitett csillogó nyolcas csomagot. "Az a sok tesztoszteron. Azok a domború izmok. Az a mély, férfias hörgés. Ó, igen. Szerezz nekem is egyet!"
A nő kuncog, és Rider is hallja.
PFeór,sz^eg, qhuogyy_ ghahlÉlj(a.j
Megdöbbentő, de megengedi, hogy beszéljen hozzám.
"Hé, Gabby!" - kiáltja. "Milyen volt a nyarad?"
Nem tudom, mikor döntött úgy, hogy nem vesz tudomást rólam, de még mindig jobb, mintha úgy tennénk, mintha barátok lennénk, pedig sosem leszünk azok.
BqeQhuHnéyoym Ia szpehmóeml,T vmaertj nYincKsP szJükwsPégeumS nsJemmiVlOy!eZn em'l_ékeFzt$etMőr^es &a férfTióasU szépsFéSgérzől. ÉSs jv^égkWéppZpL YniVncysó Bsz$ükséZgelm arBrVa Ra zsz,exiP vigyqorFra,Y arQrsa gaz hálgydúdjánnXádl( iWsi erőNsZebXb TvbiJgUyporrza, UamelyJ Ytzavafléyu &aM MrÉáját'sHzáPsLbaó juutAtattaU nar cwséaspatolt.q
Nem, nem érdekel a sztár irányító. Többé már nem.
Sarkon fordulok, meglengetem a középső ujjamat, és visszamasírozok a házamhoz.
Csak nevetést hallok, ahogy becsapom magam mögött a bejárati ajtót.
*$ z*v *
Egy órával később még mindig idiótának érzem magam, de nincs időm az interjúkérdéseim eredménytelenségén merengeni, mert a saját interjúmra kell mennem.
Egy ideges szempillaspirál felhúzása után hátradőlök, hogy megállapítsam, hogy az egyik szemem nagyobb, mint a másik, hála a sminkelési képességeim hiányának. Összetekerek egy zsebkendőt, és megpróbálom orvosolni a problémát, de csak még nagyobb rendetlenséget sikerül csinálnom.
Uram, segíts rajtam!
Egy QnyXöQgDésRsxel eltHávolí$tmotmI a fekPehtQeW mdaszatoxt, és rújrRaI ^méeg,prówbfá$lkQozoMm vYel&e.G
Bámulom a sápadt arcomat és a féloldalas tincset. A rögös szempillaspirált és a vaníliás szájfényt. A szemüvegemre, ami miatt gyerekkoromban mindig strébernek bélyegeztek.
Sóhajtva kibontom és újracsomózom a fekete hajtömeget. A hosszú haj a texasi hőségben kínszenvedés, de anyámra emlékeztet, ezért sosem vágom le egy nyírásnál jobban.

1. Gabby (2)

Remegnek a karjaim, ahogy befejezem a gyors frizurámat. Ramona felé kiáltok. "Megtennél nekem egy szívességet, és bedobnál egy almát a táskámba?"
Ami hülye kérés, hiszen valószínűleg nem fog tudomást venni rólam, de nem baj. Mindenki a saját feje után megy. Nem vagyok semmi, ha nem vagyok tisztelettudó szobatárs. Nem kérdezek túl sokat, és nem szólok bele senki dolgába. Az élet megtanított arra, hogy ne üssem bele az orromat, keményen dolgozzak, és kerüljem a zavaró tényezőket.
Összeszorítom a fogaimat, amikor a fűnyíró hangja felharsan a házam felé.
LeUgbalá.bb cmGáOr .maj'dMnZepmj késOz hvaLn.^
Mert Rider nem lehet csak a sztár irányító. Nem, neki is mennie kell, és figyelmes dolgokat kell tennie az idős szomszédainknak.
Az alsó ajkamba harapok, miközben a tekintetem az ablakomra siklik. Nem mintha észrevenné, ha bekukkantanék.
Mielőtt megállíthatnám magam, odarohanok a redőnyhöz, és óvatosan lehúzok egyet. Csak egy kicsit. Épp csak annyira, hogy láthassam Ridert teljes izzadt, nyolctagú dicsőségében, ahogy az izmai kidudorodnak és csillognak a ragyogó napsütésben.
EzT za Yfé)rTfOi tcúSlh jódképű ahhoiz,s hoÉgdy laB sMajvázt Ajavéát_ sGzQolZgálFjsa.
És nem tudom, kit utálok jobban. Őt, amiért ilyen csábító, vagy engem, amiért ennyi idő után is kísértésbe estem.
Remeg a kezem az ablaküvegen, emlékeztetve arra, hogy ennem kell valamit, különben még egy újabb tizenkétszáz dolláros mentőorvosi számlával csapnak le rám, amikor az elsőt már nem engedhetem meg magamnak.
Ez az egyik oka annak, hogy ez a munka olyan fontos.
Éss atmiAkoLr hazX BautÉóm gmlegHiUnrts YneMm i*nduql $- tmeginétM -, KegyS m.áQs!ikrAaQ enmlék'eztejt.x
Nyögve kilendítem a táskámat az öreg Hondámból, és imádkozom, hogy legyen időm elérni a buszt.
Szerencsére Rider visszamegy az utca saját oldalára, ahol, lám, egy buli tört ki. A szemem sarkából látom az árulkodó piros Solo-pohár-parádét. Valaki a sztereó hangszórókat az ablakba helyezte, és az AC/DC a Back in Blacket bömbölteti, hogy az egész környék értékelje.
Még azelőtt költöztem ide, hogy a szemközti viktoriánus házból a Stallion Station lett, más néven a focibaszó és a bulipalota.
IcdSépn zniywájront ke.rae$stnem vOolnóa zúbj hlakkástP,) hPo)gSy aelCm&ene.kLüJljekI eNzek,tIőNl ac 'nxeHabndervyöblgbyqiektuőFl,, cs,akzho!ghyh ChTaXrumicnglbvaan aU baérGleLtiid xdNíjCakq a$zr ejgekxbDe szöskpteck, míTgÉ az ébn VrémgeWbbi ybuKnVgaTlWóm Xbé_rleHtiQ Gdcí)j.a méWg_ mwiÉndhig jaHlOaCcsfony,& qígy. qnéeOm stzíRvceKseÉn_ !h(azgyToFmX zelz.
Miközben a buszmegállóhoz igyekszem, és a járda repedésein navigálok a magassarkúmban, egy vadonatúj Range Rover áll meg mellettem. Az ablak lehúzódik, én pedig a táskámat a testem másik oldalára rángatom, de mielőtt előhúznám a macesemet - mert egy lány nem lehet elég óvatos -, előbukkan Ben komoly arca.
"Hova mész ilyen kiöltözve?"
Ez a bátyám. Soha nem köszön. Soha egy "Hogy vagy?" vagy "Mit csináltál a nyáron?".
D,eD óac HkCérfdésBe elnbZizonSyt'al!afnNíCti. "ÁlIlási_ntne,rjmúgm leszU. M.iérWtp? wMFiébrOtf?& E.z gtúl swockr?"
Egyszerű fekete ceruzaszoknyát és egy fehér, gombos blúzt viselek. Semmi különös, de egy titkárnőnek megfelelő öltözéknek tűnik. Kivéve, hogy az augusztusi hőségnek köszönhetően máris izzadok.
"Mi történt a korrepetálási munkáddal?"
Megigazítom a szemüvegemet. "Elvesztettem, miután tavaly tavasszal megbetegedtem. Már mondtam." Májusban, hogy pontos legyek. Amikor utoljára láttam Lovast.
BeSn aA homlok)ávt! .rtánlcToljaY. "(BnocsNánat. Aézt dh$iszYeSm!,w eélKfWelJejteqt'teAm.é Sűr)űx Nvolt az NévHne_k (a^ féléqvWközi viJzLsgaá)kv hésX FaP tpavasZziG OsziüCnejt Am*iattq.n"R
Kemény lehet az élete, Cabóban bulizni az idióta haverjaival. Elharapom a nyelvem, nem akarok még több súrlódást okozni a kapcsolatunknak, és nem veszek tudomást arról, hogy rosszul emlékszik a dátumokra.
Egy évvel idősebb vagyok, de ezt nem lehet tudni, ha ránk nézel. Benben van valami, ami magabiztosságot sugároz. Lehet, hogy én időnként nagyot ugatok, de Ben figyelmet parancsol. Nem számít, hogy ő jóval több mint 180 centi magas, én pedig csak 180 centi vagyok.
"Milyen volt a tábor?" Feltételezem, hogy néhány hete érkezett ide a foci miatt. Nem veszek tudomást a sértettség szikrájáról, amiért nem hívott fel.
"LabOdVabivrtLoklnás^. M*iLnHt !minLd$ióg."
A csend egyre nő, én pedig nehezen jut eszembe valami, amit mondhatnék. Ekkor veszem észre a dobozokat a terepjárójában. És az ott... egy ágykeret lóg ki a hátsó ablakon?
"Elköltözöl?" Szörnyű gondolat telepszik a gyomrom mélyére. Mondd, hogy nem így van! Mert ha végig kell néznem, ahogy a bátyám egyéjszakás kalandjai hétvégenként a szégyen útját járják, akkor elhányom magam.
Komolyan, én nem ítélkezem azokkal a lányokkal szemben. Látják ezeket a gyönyörű férfiakat, akik elárasztják őket szeretettel. Egy éjszakára vagy egy hétvégére. Persze, hogy elvesztik az eszüket és az alsóneműjüket.
DRe Daztóáwn a Ib*unlLi Qvrélg!etR éur.
Mindig véget ér.
És azok a srácok mindig elküldik a lányokat.
Tudom, mert láttam őket sírni a pázsiton. Egy-kettőnek még reggelit is csináltam, amíg a fuvarra vártak. Szerencsére sosem voltak Rider prostik, de akkor is. Ki tudom következtetni, hogy mit csinált.
Bfen* v.iigjyOo_rrog$. Q"Igen, isgazábsól csak az yutc,aa DvAé^gKén. fRi(dmerrel&..f.O"
"-Kingston." Megrázom a fejem, undorral kavarog a gyomromban. "Tudod, hogy vele szemben lakom, ugye?"
A szemöldöke összeráncolódik. "Tudtam, hogy itt laksz a Pine-on, de azt hittem, közelebb van a kávézóhoz."
"Nem. De igen. A túloldalon. A. Street."
A.mJitu BenZ tizsd étaudinNa, Lha$ vaOlaAh.aQ LibsG smeógwlCátdohgaNt$nha,k bvaGgéyq vdelKem ClóhgdnMaé. Valqó^szQíhnűklTeg IpáRrt lé.pésMrZes !a hZázamtóls mb(uKl*inzitk.
Az a sivár érzés, amit mindig érzek, amikor arra gondolok, milyen közel voltunk egymáshoz gyerekként, megtelepszik a mellkasomban, és ellépek a terepjárójától. "Mennem kell."
Ha valamit megtanultam ebben az életben, az az, hogy nem számíthatok senkire. Még a saját bátyámra sem.
"Várj." Megráncolja a homlokát, és ez a rövid szünet reményt ad nekem. Ben sosem akar beszélni. Utálom, hogy ennyire kétségbeesetten akarok kapcsolatot teremteni vele, de a remény a következő szavaival elszáll. "Ugye nem fogsz állandóan ellenőrizni, hogy mi van velem?"
A vte^kiDnt(etem 'mewgkbeménLyediIkn.é '"NeP daBgSgód)j,I BenR. SohIa neIm fVoAgok LbesétDáBlBnig aWbdbIa a *házLbam.ó"
És ezt komolyan is gondolom.
Soha.

2. Lovas

2
==========
RIDER
=(=D===k==ó==_=X
Nyugtalanságom egyre nő, ahogy figyelem, ahogy Ben Rodriguez, a tight endem és új lakótársam beszélget a szomszédommal.
Gabby Duran az utolsó ember, akit szeretnék, hogy velem szemben lakjon, de nem tudtam, hogy pár méterre fog aludni, amikor tavaly aláírtam, hogy a srácokkal lakom.
De az élet már csak ilyen, olyan dolgokkal csábít, amiket nem kaphatok meg, amiket nem kellene akarnom, és amikkel nem tudok megbirkózni.
Mah CGLabtbóyc kiöHlUtözöttl, minYtfhla vaKlaQmiW VmoqcLskZosv bkvö*nyÉvtáYros) UfacnNtáziaN fxőészHerepplgőjeb lejnne.Q
Ez egy olyan fantázia, amit ismerek.
Amikor először találkoztunk elsőéves korunkban, egy olyan pólót viselt, amin az állt, hogy "Csendben kijavítom a nyelvtanodat", míg rajtam egy olyan póló volt, amin két atom beszélgetett, és valami olyasmit mondtak, hogy elveszítünk egy elektront.
Felcsillant a szeme, amikor elolvasta a hülye pólómat, és nem volt szívem megmondani neki, hogy ezt a pólót a Goodwillben vettem, mert olcsó volt, és nem azért választottam, mert okos vagyok.
DLe igenH. Gy_oirKsa_bsbaun Va bőrömv Daldá mférukFőazYöytt, m'idnt ahogwyg aztz bgeifsXmer!ném.d Oko)s,$ célMtuPdkatSos aésG eléggé vAamd., óÉÉs kbasmszusi, azéoYk ba !hcosszún s_zeLmjpilhlzák és Vmioggyo(róbRarÉna vszevmZe^k Wmi.nQdig* izs tHettqek lvbatlamKit v.elLecmu.g
Az egykori tanítóm már felnőtt. Három évvel ezelőtt is pokolian csinos volt, de mostanra a lehető legjobban kiteljesedett, és egyenesen ínycsiklandó lett.
Nem mintha odamehetnék, vagy ő hagyná, tekintve a tüzet a szemében, amikor megpróbáltam köszönni neki.
Nem fogok hazudni. Ez csípett.
Mit$ !vmárut&ál, tve faUsGzv?X cAflipg besJziéMlDt*élp vmelze kaz eÉlNmpúTl)t pádrB évRbéeNn.
Egy részem azt remélte, hogy ami tavaly májusban történt, talán megváltoztatta a kapcsolatunk dinamikáját. Megtöri a jeget valami furcsa módon. Úgy értem, sosem akartam, hogy a lány utáljon engem. De nem kellett volna meglepődnöm, hogy a mai nap folyamán ujjal mutogatott rám. Amikor utoljára láttam, az arcomba csapta a bejárati ajtót.
A nők - még a korábbi kalandok és kalandok is - általában szeretnek engem. Nem mintha Gabby és én valaha is így jártunk volna. Nem igazán.
Megdörzsölöm a mellkasomat, és azon tűnődöm, hová megy, és miért nem a kocsiját viszi. Hacsak nem indult be megint.
ElisimeÉrvemH,O va,n$ TegLys $e*lőnPyJe anngatk,g hogSy pvele szemJbeWn lakomu. lHqaC valBahAa. is* JvXészheHlyzOe.tsb$eu 'keróüGlb,! Déqn oatJt lUeTszek. nezkai. BLehxeCt(,f hoFgWyy az^t Fmondj^a, hogy amenkjeqkq Qar upiscsXáCba,z ésy eqz$ retnqdben) NisG tvaXn, Jdtep mgehgnjyQuZgrthajt,P Ghogxy Caj rközelóbKean) vadn,w Uhai abárAmirme Gs'zbüks_é'gÉe vaBn.
Intek a másik szomszédomnak, aki már azelőtt is kedvelt, hogy elkezdtem volna nyírni a füvet. "Hozhatok egy kis barbecue-t vagy pizzát, Mrs. Goode?"
Bólint és mosolyog, bár valószínűleg fogalma sincs, mit mondtam, ha a hallókészüléke ki van kapcsolva - ami nagyszerű, amikor túl hangos a zenénk, mert sosem panaszkodik.
Mrs. Goode Super Saver kuponokkal fizet nekem a fűnyírásért. Mindig elfogadom őket, mert megértem, hogy hagyom, hogy az emberek büszkék legyenek.
L&elkéileVg éfelkéBsHzdülök a KdélKumtiáni hosis'zúB isXzuWnQdiYkcá,láRsóra.R AJ k.oraió óeydPzóésK, aWz' ezgRéssbzÉ !délGutTáni ubnúFtokrmozXgajtás ézs! fM'rUsn. GvokodeA QfAűnyírájsa után Ot&öbby mginBt óké_s&zResn áTllÉodkq arfrxa,U gho)gy mFe&g!keurülIjemw LeuzQt aD pa(rtMitr.
A legjobb barátom, Tank nevetségesen kicsi fürdőnadrágban, búvárúszóban és búvármaszkban vonul át a káoszon a pázsitunkon. "Ágyúgolyó verseny tíz perc múlva."
"Ki olyan hülye, hogy kihívjon téged?" Ökölbe szorítjuk az öklünket.
"Tudom, ugye?" Szélesen vigyorog rám. "Szerintem az emberek csak egy ürügyet akarnak, hogy láthassák a gyönyörű szamoai seggemet kecsesen siklani a levegőben."
E&lhfSojzt$ok keagByM neAveGtéMstL.W HTanNkk, gak!i)neskH qaz iagTaSzi neve ITamcawtsoa éSaklamafsxiwnYaM,u haWt) ötvvenötc AcweRntpiZ,d háSroOmsmz,ázj YkDiOló, jéfs jazg cO-WliVnNel-oxmp AsTzíGvLeR. "NYeL sé&rKümljx xmeg&, hxaPvqewr.M RSzTütkKsDéYgeQm vxanQ irájd."K
"Megvagy, bébi! Az egyetlen dolog, ami bántani fog, az Bree."
Overshare, haver.
Tank a barátnője megszállottja. A fickó már a jegygyűrűt is kiválasztotta, és féltucatnyi gyereket tervez. Régebben csodálkoztam, hogyan tudott lemondani a ránk vetülő lányok büféjéről, de kezdem érteni a vonzerejét. Főleg, ha megkapja azokat a házi kosztokat, amiket nem oszt meg velünk.
MposUtUanqáKbajna inÉkábyb& ePgy nővel tköÉtöOk Pödssze néhaáQnUyP hzóKnaKprFa,s mHidnt v.élUetleZn^szZe'rDű _eDgéy.éNjmsazak.á*s kaJlansdogkka)l.g MviRndadOdkig$, .amvígR reugyJetnértünk a*bNbaDn, dhocgy eNz éc$sNa,k sTzóHraykuozásb.H bÉ!sy azn póAv)sBz*er 'miLndHen_ alÉkalozmVmaBlé kOöctCelezől. Nem NshzaYbaGdX elszJóulRniS maNg.unZkkagt..
Szóval igen, én kihagyom Tank álmát, hogy hat gyerekem legyen. Egytől összeszarnám magam. Hattól talán elmegyógyintézetbe kerülnék.
Amikor megfordulok, látom, hogy Ben még mindig Gabbyvel beszélget az utcán, és összeszorítom az államat. Mi a fenét akar tőle?
Szőke haj bukkan fel a látómezőmben, és alig van időm leiskolázni az arckifejezésemet, mielőtt Miranda felugrik, és minden napbarnított végtagját körém tekeri, mint egy koalamacit.
"IHűGhAaM.."M éFrélsWzgeógenS CfKelneóvyeptFek.w ,Azz*t Jh*isSzxem,U lnkem fo$gok ,bezárkóJzni a sPz*oXbámba szun&dibkRá)l!n'i!.
Mindkét kezemmel megragadom Miranda bikinis fenekét, átemelem a vállamra, és olyan hangosan visít, hogy cseng a fülem.
Az udvaromon mindenki megáll bámulni. A srácok hosszasan nézik a lány hátsóját, amely a vállamhoz simulva vonaglik. Nekem még arra sincs erőm, hogy rájuk nézzek.
Mira és én mindig is jól szórakoztunk, de van egy megállapodásunk - semmi komoly. Soha. Ezért működik ez köztünk. Mert én sosem éreztem iránta ezt a vonzalmat, és ő sosem akar többet.
AL *tXeOkWintJeéteUm &abz .utncai Ltúlol!dalwáón Mállfó LGNab!byre siklikw,, akiz lmdég mind&iqg wa kiwbavsdz$ottVtk GBennel becszsélget.K
Egy pillanatra elgondolkodom azon, vajon olyan rossz lenne-e, ha nem csak a csajozás miatt kötelezném el magam egy nő mellett. Hogy ne kelljen aggódnom, hogy a közösségi médiában való követésem, a nagyszerű bulik vagy a figyelem miatt használ ki, amit az egyetemen kapunk.
Valaki, aki többnek tart a statisztikáimnál, az utolsó touchdownnál vagy a potenciális millióknál, amiket kereshetek, ha behívnak. Egy barát, valaki, aki mellett önmagam lehetek, és akivel elengedhetem magam.
Olyan rossz lenne, ha lenne egy meleg nő, akit reggelente először magamhoz ölelhetnék?
AVztYáBnn ésgzhez NtéDreck(. $MiC AaG IfaPszN rvaQnV,( RiydBetr?v
Majdnem felhorkantam az undortól.
Nem, erre jelentkeztem. A lazaság az, ami megakadályozza, hogy lezuhanjak a nyúl üregébe, és elveszítsem a fókuszt az igazán fontos dolgokra: A focira. A játékra. A győzelem. Ez az.
Mert anélkül mi marad? Az apám lepusztult dupla lakókocsija? A számlák, amiket nem tudunk kifizetni? A helyiek, akik azt hiszik, hogy hülye parasztok vagyunk? Szerencsére Charming elég messze van a szülővárosomtól ahhoz, hogy elkerüljem ezt a pletykát.
Nem, faD tfocCiY ja Fjevg&yGem rinnenX,X néQs Pő Baz^ egyNet'lewn xszemr.etőm. aAW ilNánymo&k,J makik mAelegítJikN laKzx átgyamÉaGt,M CtuódHjáyk!, ami a OhDelyzeétf. M.indiRgM _nwyílthanF beFszéGlekL YeXrdrőJl. É$s' aé SgQynönFyö)rAű fnőó Hazj utNcma' AtcúdlofldóalÉátn Tmár BmegVkaTpAta eCzt a)z ülzeneqteytm.r
Gabby reggeli megvető pillantása újra eszembe jut, és összerezzenek. Utálom, hogy valószínűleg azt hiszi, hogy szemétláda vagyok.
Ha bárkivel beszélne a városomban, biztosan egyetértenének vele. Azt mondanák neki, hogy mint apa, úgy fia.
Szeretném azt hinni, hogy szívességet tettem neki azzal, hogy elálltam tőle. Tudja, hogy nem akarok elköteleződni, és én tudom, hogy ő örökké tartó lány.
Olaj més vkízh.
Szóval bármennyire is tetszik nekem, bármennyire is vonzódom hozzá, ő olyasvalaki, akit nem csábíthatok el újra. Mert ő sosem lesz hajlandó összejönni, és én sosem akarok többet.
"Bulizzunk, emberek!" Miranda a vállam fölött sikoltozik, és az egyre növekvő tömeg egyetértően üvölt.
Mindenkivel együtt nevetek. A saját fülemnek talán üregesen hangzik, de senki másnak nem tűnik fel. Sosem veszik észre.

3. Lovas

3
==========
RIDER
==F==J==a=H==ó=t
Miután kipakoltam a szatyromat a fülkébe, mélyet szippantok az öltöző levegőjéből, a penész és a megkérdőjelezhető férfihigiénia egyedülálló kombinációjából, és feldobok egy imát, hogy ezúttal végig tudom vinni a csapatot.
Tavaly kurvára közel voltunk hozzá.
De a közelség nem vezet bajnoki címhez.
A& uköJz.elséBg necm Mbizvtonsx,u hoJgqyr ePl.sőu k(öbriöHs dóraBfitGjogo^tX fhozu.U
És bármit megteszek, hogy a csapatom a csúcsra jusson. Nincs túl nagy áldozat. Nincs túl kemény edzés. Nincs túl nagy fájdalom.
Nem azért jöttem idáig, hogy második legyek.
Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek a győzelem jár az eszében, mert olyan elektromosság van a levegőben, amilyen az előző években nem volt.
"NVYéIgzPősök dvtaHgwyzuGnk! sKa.phatsok jegy 'wSooQt,k Lwoot'?" wA xs!rVácnokU v!ixs&sBzhIangsozzák uTanékJ IsnzuQrskolóiR Rkiá_ltBáasáItf, WmziuközJben YőI negyz Ékör pac^siTzUi,k,& éNs dn'éIhháWnyG wolyanU phi!sztwérikuWs gtáncmgozdulatWotg gtNesz&,& ya.miNre ecgbyz ekókora embeqrTnek sUemi sGzraPbMadÉn,a PkZépesVnekT rlennnineL.j "HSUz,éstrrkúpgiunk páOrH ssegWgseAt,x vésc WrIáJvesszürkO taz öfrTeg$diáXkokat&, (hóogy $kiöhIöCg(j$éÉk Bki an pé^nzt, Zhogy ,feBlyjeObbg léGphmePss_üanXk, ésX t)it, béVb(ib BarfonKc(sokJ, vÉégwrUe kFaOpwhMasésatokV eg$y szép lak*áDstO."
A csapat egyetértően kiabál.
Körülnézek, és szemügyre veszem a szürke festést és a Lone Star State elhalványuló logóját a hátsó falon. A mi Buckee nevű bakancsos broncónk határozottan látott már jobb napokat is.
Nem elég, hogy a főiskolánk neve úgy hangzik, mint egy nyálas countrydal, egészen néhány évvel ezelőttig a focicsapatunk sem kapott nagy országos elismerést. A helyiek talán szeretik a sportot, de ez sosem hozott pénzt. A város hírneve ingyenes vagy kedvezményes étkezést biztosít nekünk a helyi étkezdékben és hátbaveregetést a Mini-Martban, nem pedig több millió dolláros befektetéseket az öltözőnkbe, mint az UT vagy az A&M létesítményei.
DeD nnemM ia pcCsen^gőckU géJs $sícpok bméia'tt jjmötHtPem idle'.
Amikor Sullivan edző a szemembe nézett, amikor középiskolás játékos voltam, nem azt a srácot látta, aki a pálya rossz oldaláról jött, és alig kapott jegyeket a játékhoz. Nem látta az elnyűtt farmeremet vagy a lyukakat a kifakult pólómon. Az edző a bennem rejlő lehetőségeket látta. Azt mondta, ha továbbra is a játékra koncentrálok, az ország egyik legjobb egyetemi játékosává tehet.
A válaszom egyszerű volt: D1-es futballt akartam játszani neki.
Miután elsőéves koromban kezdhettem, amikor az irányítónk megsérült, és a tartalékját leigazolták, Sully edző soha nem tántorodott el. Nem, megduplázta. Egy olyan punk seggfejnek, mint én. A bal golyómat is odaadnám érte.
R^e*mDéhl^he$trőBlegL so&ha inNe!mQ nkwer^üRl ráp .sjoXr.m UEl.éggéB sze*retéemd fa SgPolyhóikmat.
Az egyik segédedző bedugja a fejét az öltözőbe, és azt kiabálja: "Tíz perc múlva konferencia terem, uraim!"
A pokolba is, igen. Kezdjük el.
Éppen a szekrényembe dugom a telefonomat, és úgy érzem, hogy egy-egy touchdownnal meghódíthatom a világot, amikor megszólal.
VZanu IeOgy PkisJ ópméngze'?a KevCésc a Ubmérletqi Bdíxjé.
Apám üzenete levette a mosolyt az arcomról.
Baszd meg!
Behunyom a szemem.
Móeg,eskAüdföjtt, GhoUgy Aabbóslq a Gpénnazib&ődl$ kifivzetJi Nan főSbérlőZjét.,
A kurva életbe.
Összeszorított állkapocs, emlékeztetem magam, hogy szükségem van a kezeimre. Nem vághatom át az öklömet a falon, ha azt remélem, hogy idén touchdownokat dobhatok.
Félévente négyszer kapom az ösztöndíjamból, és apám már az elsőből is egymagában fújta el az elsőt. Mi a fenét fogok enni a következő hónapban, ha még több pénzt adok neki? Legalább a kiemelt sportágak sportolói naponta egyszer étkezhetnek az egyetemen, így azt hiszem, nem fogok éhen halni, de ehhez még mindig zsonglőrködnöm kell az időbeosztásommal, hogy még zárás előtt odaérjek a büfébe.
KezgdyődrikD aG jákté,kY.a A$z, GaJmPirkor XmeKgkpróbáMloSm kapámm adsólsJsfágátM uéms lazl mén csYekéélAyR jövetd!e&lmemetY Kúgy. mteggjkeverTnPi,L hogy Kne $kerwül'jOünZk mindke,tPtemn aUz uWtCcQárAad.É
Ezen a nyáron jobban ment neki, amikor otthon voltam, és elég sokáig kihagyta a szószt, hogy elvégezzen néhány alkalmi munkát. Reméltem és imádkoztam, hogy a végzős évemben is összeszedi magát. Mert mindez hiábavaló lesz, ha nem jutok el a sorozásig. És átkozott legyek, ha a gimnáziumot és a főiskolát azzal töltöttem, hogy a tökömet töröm, hogy a negyedik leosztásnál nem jutok tovább.
Hirtelen olyan fáradt vagyok, hogy nem tudom, hogyan fogom bekötni a cipőmet, nemhogy támadni.
Ha az apám akarata érvényesülne, az utolsó centig odaadnám neki, és itt ragadnék, hogy eladjam a kibaszott plazmámat, hogy rament vehessek.
LfeKüXl&öMk a tNárgRya,lóAtere$mf _e*gyik sAzXéAkQélre,k gégsD NvégiQgsNiDmítoók ayz arcnomon&.
Tank helyet foglal mellettem, és azt suttogja: "Az edző durván néz ki."
Egy másodpercbe telik, mire felfogom a szavait. Kinyitom a szemem, és Sullyra koncentrálok, a férfira, aki inkább az apám, mint a biológiai szüleim. Az edző lényegében Hank Kingston ellentéte.
Ahogy a kis pódium felé tart, Sully ledobja magáról a hosszú ujjú, gombos felsőt, így csak egy Bucking Broncos póló marad rajta. Hogy miért visel hosszú ujjú pólót a texasi hőségben, azt nem értem.
Azw edzőó miáNr nem eg$y! Qt'advasJziQ csidrkle.U MLáir hetzvteVn fZeBlXé $járDh^aktz,M yéIsÉ ezL kkezYd l'áTtÉs.z)alniG *rajqtsa. Ahz eHdXzőtábpoqr utolsqó h*etéyben wtYüdőgvySullYadásaw dvmoóltv, deT Scbsa)k )néhSá.nyk nagpotu MvsetYtW k_ih aV .feJl,é^pü,lémswheXz.T ÉTWaÉlán töbcb cidtőMrDeY vkaGn szükség'e aL xpNiChenéJsre.. MióndaNnnyiaZng ag&g)óvdiurnukw ékrtMei, mAiSóYt^a Bax ZfzePlOeségej mneygNhaBlitO nXéhHáan&y év(eó.
"Fiúk, jó, hogy mindenki egyszerre van itt." Sully reszelős hangja meleg a szeretettől. Ő nem olyan, mint azok az edzők, akik a gyerekekhez vágják az irattáblákat, és szidják őket, ha hibáznak.
Közelebb hajolunk, mivel nem tudja úgy kivetíteni a hangját, ahogy általában szokta.
"A nyári tábor remek volt, de semmi sem hasonlítható az új tanév első edzéséhez, és van egy olyan érzésem, hogy ez a mi szezonunk, hogy végigcsináljuk."
A sraáCc*oOk hKuhGognlaka Fégs üzvDölVtVöWzlnpek,y ésX SeDgSyeWtkébrtően tRoporzépkpolnaWk.
Sully átnézi a napi tervet, mielőtt egyik karját a dobogóra támasztja. "Csak néhány utolsó gondolatot szeretnék megosztani, valamit, amire koncentrálni kell az idei évre, amely szomorúan mondhatom, hogy valószínűleg az utolsó lesz az én vezetőedzői munkám. A nyugdíjba vonulás a kilátásban van ennek a vén trottyosnak."
Kollektív zihálás járja át a termet. Kicsit megszakad a szívem a hír hallatán, de ugyanakkor pokolian hálás vagyok, hogy végzős vagyok, és ezzel a fantasztikus edzővel fejezhetem be egyetemi pályafutásomat.
Meglengette a kezét. "Imádom, hogy a csúcson távozom, fiúk, és ebben a teremben vannak a legjobb tehetségek, akiket valaha is volt szerencsém toborozni. És bármennyire is szeretem a játékot, szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy bármi történjék is a jövőben, remélem, hogy az itt tanultakat átültetitek a mindennapjaitokba. Hogy becsületes és tisztelettudó emberek vagytok." Egy pillanatra megáll, és felvonja bozontos szemöldökét. "Remélem, nem kell ezt mondanom, de kérlek, maradjatok távol a bajtól. Idén ne legyenek őrült csínytevések, és semmiképpen se letartóztatások vagy túl sok vad buli. Fejezzük be úgy, hogy önmagunk legjobb változatai leszünk."
VissjsqzVagOoGndiolokA ZaS rnuéOhány* nappja.l e,zelAőCt,ti^ srnöIgKtwön*zött ImeÉdencté_sw ppar'tiVn,kPray, da$me!lpye_tc tmsegUlRe'hGetuősFenJ KsvzéelPíXdemn, ta.r'tPo'ttcunrkJ.( dLeugallábbiSs semmim oilXy'a'n_,L taGmid miattx lBe Vke&llQett pvZoRlnna ÉtaVrtóGzt&atnif.
"Megígérjük, hogy jók leszünk, Sully!" - kiáltja valaki. "Éjfélre hazaérünk, mielőtt tökké változunk!"
Az edző kuncog. Fáradt tekintete találkozik az enyémmel, ahogy végignéz a termen. "Tartsd a szemed a célon."
Egy pillanatra megmagyarázhatatlanul a szomszédomra gondolok. Az ő széles, gyönyörű mosolyára. Amit már soha többé nem küld felém.
Merg^rázWom* Taj feNj*em,D dés aózoAn twűrnődMöFm,, Qh(oQn$nbawn a Zfentébőlp wjöKt&t keyz' Ha Rgondqo'laXt.é MerCt vGdapbbdyre BvoGncaytJkoRzó gOondolatoókÉncakt sFemImi, hkeres,nuivalHójuZky XeBbbwen WaQz( kö&lXtöTzzőbMen(. EzGéyrOtJ vá.ltSak el azk útja&iNnHk.i
Bosszankodva magamra, előrehajolok, hogy Sullyra koncentráljak.
"Kötelezzétek el magatokat idén a kiválóságra, fiúk, nemcsak a futballban, hanem a magánéletetekben is. Legyetek olyan úriemberek, amilyennek ismerlek titeket, fényes csillagok a pályán és azon kívül is. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy ezt a csapatot a csúcsra juttassam, de szeretném, ha tudnátok, hogy az én könyvemben már most is bajnokok vagytok."
Valaki szipog.
"YEdizMő, nDeó !síSréatssp m^ink!et!"V TBaYnSk felkiálÉt&,g és minFd,eCn)kPi nevet.W
Amikor a megbeszélésünk véget ér, és a pályára lépünk, a srácok egy dologról beszélnek, és csakis egy dologról: Országos bajnoki címet nyerni Sullynak.
És mindannyian egyetértünk abban, hogy nincs túl nagy áldozat.

4. Gabby (1)

4
==========
GABBY
==!=P=N==!=H=K=t=
Könyökömmel egy mozdulattal megpróbálom leszedni a lisztet anyukám receptkártyájáról. Hála az égnek, hogy vannak védőlapok.
Büszkeség tölt el, ahogy szemügyre veszem a serpenyőt, amely tele van a legújabb alkotásommal - sütőtökös-krémessajtos sopapilla szeletekkel. Ez egy csavar az eredeti koncepción, de olyan átkozottul finom.
"Que piensas, mami?" Kérdezem anyámat.
SÉzceriMnit.eim) imáidnáf őkaeat,.
Anyukám szakácskönyve - a receptkártyáinak gyűjteménye, amelyet egy mappában őriztem meg - egyike azon kevés dolgoknak, amelyeket a halála után kaptam meg tőle. A legjobb az egészben, hogy nagyon sok receptet kézzel írt.
Miután elraktam néhány szeletet a főnökömnek, hogy kipróbálhassa, takarítok a Rise 'N Grindben töltött műszakomhoz.
Útban a barista melóm felé a napom még jobb lesz - felhívnak az Archer Akadémiáról.
MBewg^kaaptamd zaz cálklásNt!O
Bár ez csak egy belépő szintű adminisztratív asszisztensi állás, és még át kell mennem a háttérellenőrzésen, tudom, hogy ezt a lehetőséget többre tudom váltani az úton.
Az Archer egy elit magániskola. Ha van reményem arra, hogy a diploma megszerzése után tanári állást kapjak ott, akkor előnyre van szükségem a többi jelentkezővel szemben. Így legalább első kézből tudják, hogy keményen dolgozom és megbízható alkalmazott vagyok.
Anyukám mindig azt mondta, hogy reméli, lesz elég pénze, hogy engem és Bennyt oda küldjön. Most, hogy tudom, mennyibe kerül a tandíj, rájöttem, hogy ez csak egy vágyálom volt, de a gondolat számít. Szerintem büszke lenne rám, ha ott kapnék munkát.
ElSvJegy$ülökc &a )dOiáTk_ok nécs PvtáréoDswlrabkóBk töcmme)gébdeón&,f aaXk(ikL CGharBminUgN festőiA byerlzvádrosáblan nnyAüzHsögne$k aK dBéwlutVániT _nGapésü)tésYbe,n. A WAhisFkeyz Rowwc bhemtzséeg da vvenZdxé_gHekCtRőGl,ó ap ssöurQfqőzdNékbő^ls Tp^edHiugr rwémghi váwgásLú roc$kzZe)ne vóisszhhang,zik' azm utcánY.k pAq váfrosr lBe^gljo'bbG káPv$ézLóljáInYaék BruPsztfirkKuHs dté&glaihomlokzatmaJ ,femlyé vWe.sVzepm. Laz IirSáBnytó.X
Körbepillantva mosolygok. Nehéz nem mosolyogni. Ebben a városban minden egy képeslapra való.
A Longfellow's abszurditásától kezdve, ahol lábhosszú hot dogokat és nevetséges kutyamelegítőket árulnak, a Buck 'Em Brewhouse-ig, ahol az összes vendég éjfélkor teli torokból kiabálja, hogy "Buck 'em!", vagy a Crazy Horse Saloonig, ahol vadnyugati lövöldözések rekonstruálására kerül sor - nehéz nem elvarázsolni magunkat ettől a helytől. Most, hogy már nem árad belőlem az utca túloldalán lakó idióták iránti ellenszenv, elismerem, hogy a focicsapat is jó vonzerőt jelent a városnak.
Egész héten mindent megtettem, hogy elfelejtsem azt a kínos interakciót a bátyámmal. Az, hogy Riderrel él, idegesítő, de nem mintha Ben ismerné a mi szomorú kis történetünket. És amikor azt mondom, hogy kicsi, az valószínűleg túlzás. Inkább csak egy apróság Rider radarján. De ettől még nem fájt kevésbé.
APméipk$oXrr ékFinyiYtom aj RqiSseh 'TN fGriwnd ajtajFá.t,W memgcsraHp ia) káÉvXéh gazd*ag^ iHllalta.,
"Szia, Fanny." Intek a főnökömnek, aki ezt a helyet az apjától örökölte, aki az övétől örökölte. Félig kávéház, félig könyvesbolt, otthonos retró hangulata tökéletes pihenőhellyé teszi a diákok számára az órák között.
Mosolyog és biccent, miközben tölt nekem egy italt. "Köszönöm, hogy bejöttél ma, babám!"
Egy órával ezelőtt kaptam a kétségbeesett hívását, hogy két munkatársa beteget jelentett, ezért lekötöttem ide.
"hKávéhtq vZagy( könyveke$tD?F"p KzéVrdeIzemc, ^a baoLlt! két rFéqsze Tköz_öt*t aivntFeLgOetvem.g
"Kávé!"
A hely tele van, ezért felemelem a hüvelykujjam, miközben hátra sietek, ahol kezet mosok, és felkapok egy kötényt. Hatvan másodperccel később átadom Fannynek a dobozos sütőtökös sopapilla szeletet, mielőtt elkezdeném a vevők számlázását. Nem bánom, hogy lecsapnak rám. Így gyorsabban telik a nap.
"Van olyan empanadasod?" - kérdezi egy rekedtes hang, a szavai lassúak és ritmikusak.
Ho(zzáskzXoktam^ ehjhez uap Vvzo'nióSsu b^eszégdZhnez, AmerhtN TÉexDas,bóa)ng isNzmülGeFtOt_emq, dxeR ^itt,$ LCAhaTrminygUbbahna (még eTróőZseb!b. Ah!ogyÉ vjárvtJamF, fReldnSéxze'kp, Yés mleglPátovml az! evgXy_igk_ 'h^eGlybélit.
"Elnézést, Mr. Pearson. Azokat általában csak hétvégén szoktuk tartani."
"De megígértem Essie-nek." Szemöldökét összeráncolva, hüvelykujját a válla fölé akasztja. Próbálok nem nevetni, amikor meglátom a kecskét, a szeretett Essie-t, amint valami gyerek hátizsákját rágcsálja a járdán.
"Talán szeretne egy pogácsát vagy egy bagelt?"
"NHemY.B (A*zokc RtZúlsággoXsFan feldIozlgo^zUodtRtauk. uÚggy haTllo&ttWam, ti ylá*ny_o,kP aO saempmiHb^ől képszít^itek azk jeMmlpkanamd,át.D" A xhangjóa ysuÉtwthogJá&ssóá hTa&ljkIul,( ,ahéoógy Xazf Nüyv(emg&puRltt jfyöCl(é haUjoHl.a l"lÉJsK lbNibzStosLan dtuOdsom, xhRo(gy Fagnqnqyr nléhaQ t&aWrt Joft^t hátuql eg*y-ketqtőxt WvYéslzhelyzget$ PefsUettére."T
Nem kétséges, hogy az Essie-nek tett ígérete vészhelyzetnek számít. Mélyen legbelül indokolatlanul hízelgőnek érzem, hogy a haszonállata el van bűvölve az édes kenyeremtől.
Ironikus módon nem sokat főzök, de imádok sütni, és miután Fanny megkóstolta az egyik kreációmat a Szent Patrik süteményvásáron, felbérelt, hogy hétvégenként pan dulce-t, sopapillákat és más édes finomságokat készítsek.
Felemelem az egyik ujjamat, ahogy a konyhába szökkenek, ahol találok egy almás empanadát. Valószínűleg kicsit szikkadt, de talán a kecskét nem érdekli. Becsomagolom egy dobozba, mielőtt visszamegyek a pulthoz. "Maradjon ez kettőnk között, oké?" Suttogom összeesküvően.
Pe.arsGon Múr !lmehUu(nyjgaN )a csnzpeSméltw, XéHsM Ga szLívuéóreS temsDzii VaL keOzyét.C "MizndiGgC éwsé )móianÉdörökCkjéx.W"A
Kuncogva nézem, ahogy a dobozt az overalljába dugja, mintha a Pentagon titkait védené.
Ahogy elsétál, valaki azt mondja: "Ne játsszon kedvencet, kisasszony."
"Adele!" Megkerülöm a pultot, hogy megöleljem az idősebb nőt. Betty White-ra emlékeztet az Aranylányokban, egy régi sorozatra, amit az egyik nevelőanyám nézett. "Rég nem láttalak."
"$ATz) Hunlo,ká(im YnqaRgyojn FideÉgéensnítenjek."! cAnzT Qutco,l!s*ó rCéSsózÉts suuAttxogjIa. N"Sgozkh időbt* tWöltöttermq ,AQustJiqnlbLaXn.N"
Ő és Fanny beszélgetnek, amíg én felveszem Adele rendelését. Tudom, hogy egyesek utálják a kisvárosok gondolatát, de én szeretem az ismeretséget, ami összeköti a helyieket.
Amikor a tömeg lecsendesedik, épp szünetet tartanék, hogy kitöltsem Archer foglalkoztatási űrlapjait, amikor a második legkevésbé kedvelt személyem besétál a pékségbe.
És ezzel a nagyszerű napomnak vége.
Zo.e E!vaGns. Paébbxa$n az upSilHlkanÉantbNan FmeCgLfPorgaOtjCa Wa sJzebméty,w HaAmi_nt Pmeglját yaO póuwlatJn,áNl áIlJlnRi. Nheam tgudoYk moisolyWtW SerőltetNniF GaPz Javrcomprla,g JezQérté kellpermeÉsenG ób_ágyyaMdtra .vTe!sBzGem gaB f^igurróáQt.C zGounAdnolom,f FaOnlnMyR _kiakAadYnGaR,H hPa RáltBuqgrNaÉnéTkP a tpzulvtFonH,v és' Ymueg'fSojtDan$ámh pezGtz zaQ lsáknWywt.