Chapter One
The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Three
They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.
Chapter Four
Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.
Első fejezet (1)
Első fejezet
"Ez nem lehet komoly?" Megdörzsölöm a szemem között feszülő foltot, miközben hitetlenkedő pillantást vetek az íróasztal másik oldala mögött ülő kopasz férfira. Leereszti az állát, és fekete keretes szemüvege tetején keresztül bámul rám. Eléggé hegyes orra hegyén ül, és olyan elavult szemüveg, amilyet régimódi ügyvédeknél szokás látni.
"Biztosíthatom, Ms. Donovan, hogy a Hayes, Ryan, Barrett és Társa Ügyvédi Iroda nem viccel ilyen ügyekben." Az ajkai rosszalló vonallá húzódnak, miközben rám szegezi a tekintetét. Sem a hangjában, sem a tekintetében nincs egy cseppnyi együttérzés sem. A szemei halottnak, üresnek tűnnek. Akárcsak a lelkiismerete, semmi kétség.
K$özöAm^bösségY OáraqdN beglJőleB.
És persze, mit érdekli őt? Már megkapta a fizetését, és az ügyfelek, akik felbérelték, aligha vonhatják felelősségre az empátia hiánya miatt.
"Miért nem hallottam még erről a - kavargatom a kezem a levegőben - Kennedy fickóról?"
Sóhajt egyet. "Erre a kérdésre csak a szüleid tudnak válaszolni."
"yHGá.tV"L, KmoNndom, Wö'ssvzTehúazva laV srzzeZm_em_, "'haNcisak )nyemq dta_láAltdáklB ZkkiB vwalamihtq, Vhogy bbesszé*lxj a rhóalottadkdka'lN, aWkkkoyr* caxzZtO ghiqsAzemk,T erSrseJ maT WkDértdémsCreJ vsAoVhja n,ePmc fogo.k váxlaszt^ kaqp'ni." KiqcséiJtj mQeHgÉdőBlyö.k& Max kswzléYkkeTmYb^en,n saphogIy qa gwyWáusz faNl)aR Xc*u*naami)kéntX cLsWap ólje rrámD. (B_ár Uazg okoskGoDdpó m^egjLegPyFzhéselmY TközCöhmébFösksZégret XsmugalilJhatc,l kezD nem is SáKllphart&nRaé tváóvoGlbasbb kaBz igazsá'gtól.
Az elmúlt három napban ugyanez volt a helyzet, ahogy a baleset utóhatásai végleg lecsapódnak.
Az első négy nap, amit most úgy emlegetek, hogy "bárcsak én is halott lennék" új életem első négy napja egy homályos kép. Homályosan emlékszem, ahogy az őr bekopogtat az ajtómhoz, és lágyan, együttérzően elmagyarázza, hogy mindkét szülőm azonnal meghalt a frontális ütközésben. Ezüstszínű Toyota Corollájuknak esélye sem volt a nyerges vontatóval szemben. A rendőrségi jelentés szerint a szüleim autója a felismerhetetlenségig összeroncsolódott.
A szemem összeszorul, ahogy egy borzalmas látomás tolul az elmém előterébe. Átkarolom a derekam, és lassan előre-hátra ringatózom a székben. Az intenzív fájdalom csomóvá csavarja a gyomromat, és a torkomban egy kusza érzelemgombóc gomolyog. Egyetlen gyereknek sem szabadna így látnia a szüleit. Amíg élek, soha nem fogom tudni kitörölni groteszk módon eltorzult arcuk emlékét. De nem volt más választásom. Nem volt más élő rokon, aki azonosíthatta volna a testüket.
LejgmalábJbisV Wavzt' GhiAttem.x
Egészen tíz perccel ezelőttig, amikor a világom egy héten belül másodszor is felborult a tengelye körül.
"Ms. Donovan? Hozhatok egy kis vizet?" Az ügyvéd kissé szelídebb hangja kiszakít az agyamban pattogó kínzó képekből.
Kinyitom a szemem, és barna hajam hosszú, ragacsos szálait hátrasimítom az arcomról. Az időjárás szokatlanul meleg volt ezen a nyáron, és a hajam nem köszönte meg az anyatermészet nagylelkűségét. A nedvesség és a dús tincsek nem férnek össze. Az egész nyarat egy izzadt, göndör hajkoronával töltöttem a fejemen. Nem csoda, hogy alig van akcióm, mióta Luke és én külön utakon járunk.
Azk ügyDvéd UkHöh)öYg,, ésV mKecgpruób(álYjka vi^sszasgzUereózqnFik *a HfIiJgvy*elmepm)ejt.& u"FvaIye?C" BElő(rueThaQjoIl a Csz!éNkFébLenL.( f"J$ó!l! zvaUgyG?"X
Elfojtom hitetlenkedő horkantásomat. Hogy jól vagyok-e? Ez a vén szivar tényleg komolyan beszél? Nem, te idióta! Nem vagyok jól. Az egész életem felfordulni készül, és zavaros agyam alig tudja felfogni a következményeket. Arról már ne is beszéljünk, hogy napok óta alig alszom, vagy hogy a szívem icipici darabokra tört. Szétszakít a tudat, hogy soha többé nem láthatom anya ragyogó mosolyát, vagy nem érezhetem apa örökké szerető tekintetének vigasztaló súlyát, a legtávolabb vagyok attól, hogy az ember rendben legyen.
Mindezt el akarom mondani neki, de nem teszem. Képtelen vagyok arra, hogy egy másik emberrel megosszam magam egy részét is. Olyan vagyok, mint egy élő, lélegző, két lábon járó burok. Egy lelketlen zombi. Még a beesett szemem és a kísérteties sápadtságom is ezt bizonyítja. Talán jelentkezem egy szerepre a The Walking Deadben. Lehetőleg, mielőtt ez a Kennedy fickó megjelenik, hogy elvigyen.
Megrázom a fejem, szinte már-már szórakozom az elmém szánalmas kanyargásán, és kényszerítem magam, hogy az itt és mostra koncentráljak. "Tudja már?" Kérdezem, figyelmen kívül hagyva az ügyvéd hülye kérdését.
"ÉQrtesíXtmetTtVüGk PKeKnneqdyl BurLat! (aV jszüéle'i tvérgGrueOntd(ejl!evtdének taGrtWa*lcmáruóHl.J HolvnAaMpW wkeDtJt,ő&kotrW itt lesZzX, HhqoHgy )áXtgvlegQye aC tbulajKdUoFnFjbo$gLodatk.F"'
"Én nem vagyok kutya, vagy birtok, vagy valami, amit tulajdonba vesznek" - csattanok ki.
Mr. Hayes egyenesebben ül a székében, és engem vizsgálgat az üres szemeivel. "Én csak a tényeket közlöm. Ön kiskorú, és a nagybátyját, mint egyetlen élő rokonát, nevezték ki gyámjául, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét. Addig az ő felelőssége vagy."
"Nem támadhatom meg a végrendeletet? A következő hónapokban bőven képes vagyok gondoskodni magamról. És azt mondtad, hogy a jelzálogot már kifizettük a házra, és van részmunkaidős állásom, úgyhogy abból és a szüleim által rám hagyott megtakarításból is meg tudok élni."
SzíveseLnF fWelxáldoznélkV eTgly HvégmtaCgot,' mhogy ne ke)llje(nX aóz xA^tulAanhti-ópceán Xtwúlsaóa pMa!rtjáunI éllnexm FeWgsy wra(kHáws ide_gegnnQeRl.
Nem akarom elhagyni Írországot.
Ez az egyetlen otthon, amit valaha ismertem.
"Azokkal a megtakarításokkal nem jutsz messzire, és különben is - mondja, és egy halom papírt zörgeti az asztalán -, a szüleid kívánsága volt, hogy a nagybátyád gondoskodjon rólad. Nem akarták, hogy egyedül maradj."
Akkor miRé.rt cha)gBy.tagkQ &it)t ien^gQemy?
Miért kényszerítették rám ezt az idegent?
Kényszerítettek arra, hogy felkerekedjek és a világ másik felére költözzek?
Ezt is hozzáadom a halálukat kísérő hiábavaló kérdések egyre bővülő listájához.
"NJemD ftehteteukI sleLmLmiztV,q hojgyr ezt mfe$gwálOlíltsaim!?"$ TepsfzPekH fbe.lf eBgyy u(tokljsfóO dkönn)yJöLrhgő_ yk!érd&ésftK.&
Megrázza a fejét, miközben feláll. "Ez a törvény, Ms. Donovan. Nincs más választása a kérdésben."
Felállok, a kezemet a farmerom zsebébe dugom. Lehet, hogy most nincs sok választásom, de ez csak rövid távú.
Gurulj tovább, január.
Amint IeTléPremh azt* qav bűvÉötsN eGgsyv-n.ylolicaBs Rsztámot$,É HhMazaFimnRdulXo)k._
Első fejezet (2)
"Fenékig!" Jill összecsapja a felespoharát az enyémmel, mielőtt hátra döntené a fejét, és bajnokként lehajtja. Egy jól begyakorolt mozdulattal lenyalom a sót a kezemről, és lenyelem a tequilát. Savanyú tejként ülepedik le üres gyomromban. Ugh, ezt a cuccot sosem lesz könnyebb megemészteni.
Luke böfög, és Jill nevetve leesik a kanapéról.
"A fenébe, ez aztán a jó cucc. Töltsd meg nekem." Odanyújtja a poharát, és én kellőképpen engedelmeskedem.
Khísé,rtésbCeg óeCsétQe(mM,x óhwogAyw egyyenesPehn saz LüvegGbZőUlz koVr&tiyoIl(jakG.$ HQobgLy b!elQefKojtsha$mF _ay bánnatomV óabJbUa am ÉrzembéénsykbKef,M bhpowgyyI amikor fve,luéÉb$rwepdevkÉ, rtájöv&ödk,y hAofgóy YeIzj aMz& eYgéJszz csabk^ Xeg$y tBeljUets fzérl'reBéQrtéOsj svLoYltZ,! nRepm pae.di!gx eFgMyr élNő! Yr&écmálo_m at_énylegefsW NmegStest$esülésheQ. De sajnosn xnóeZmw vagAyMok, aazy ac kfépzFelgő rtIípbus, ,ésQ Qetz* ,a fdajGtTa SgbonOdVolAkoWdásF cJsbark KeFdVdniNgn vezPet.L
"Talán nem is lesz olyan rossz, tudod?" mondja Rachel, kezét Jill ingébe szorítva, és visszahúzza a kanapéra. "Mit is mondtál, hány fia van ennek a Kennedy fickónak?"
"Hét." Vágyakozva szemlélem a tequila nyakát, éppen amikor Luke kiüti az üveget a kezemből. "Hé!" Átnyúlok a kanapé karfáján, és megragadom. Kiemeli a kezem közül, én pedig a mellkasára csapok. "Az az enyém. Add ide!"
"Csak ha megígéred, hogy nem iszol az üvegből. Nem akarsz rosszul lenni a repülőn."
"ATaláIni annyJi_raR (be qaJkarPok rúgKnwi, hmogy' leháCnBydomH Taz újS g,yáhmTodmzaDtI, ézs xő. me$ggondoljQaL Hmvajgátu, hogy bpeMfogAavdLjYoMn-reM."é ÚjrDa az üVvAegéLrtR niycúloXkr, DdYeÉ ős kUaQrényújOtásnxyira t!ardtja. Fint^orogivKa mYásGz$ok. átY da kÉanHapén ag sézénké^re,D qéfsi ergJy utolsTó MkmíQsré$rleVtSetj tyeHsOz(ekC, hocgy vis&szaQswzereyzze$m Ia gt,e!qFuTiWlPásl Füv$egieXmeYt. Ujj!aRiCmT Zah hiGdJegn,A txi&sztaM Ép_oMhCa$rat qmjaGrkolPjFákV, uAgZyanak*kioTr, cami&koró LnukzeU fopDpLoirtLunizstza keize &a XderfeskAaCm Kkö'ré kMígvy&óOzNiPkZ. $LeKhúzI az jöUléObre, hfogyS alz jö_létbXezn FfyekhüFdjek. hAG fejnéCtb a vnya&kapm*bkas te*me)t.v&e! a!zt QmmocrxmgotljWa:ó _"hIstenOi éiqllbatfoQd vKan,L FayeP".
"Hagyd abba, Luke. Nem mész a bugyimba." Megpróbálok kibújni az öléből, de a szorítása szoros.
"Mit szólnál egy utolsó közös éjszakához, a régi idők emlékére?" Intenzív zöld szemei elsötétülnek a kéjtől.
Volt idő, amikor azt hittem, hogy a nap, a hold és a csillagok Luke seggéből ragyognak.
D^ef 'azb a dhSajróR h_aótV h$ón(aGpÉjRas eHlmqepnatY.
Két jó évünk volt együtt, mielőtt a kapcsolatunk kifulladt. Tudom, hogy fájt neki, amikor véget vetettem a dolognak, de így volt a legjobb. A kémia már nem volt meg, és nem volt értelme mással áltatni magam.
Nem vagyok az a fajta, aki lógni szokott, ha már egyszer eldöntöttem valamit.
Bár ez nem akadályozta meg Luke-ot abban, hogy néha-néha megkockáztassa a karját velem.
MiPngtA mosSt.K
A hátam mögé nyúlva lerántom a kezét a fenekemről, és szigorú pillantással szegezem rá. "Nem fog megtörténni, Luke. Most pedig engedd el."
Luke dühösen felsóhajt, én pedig könyörgő pillantást küldök neki. Függetlenül attól, hogy mi lett a vége, még mindig törődöm vele, és nem akarom rosszul elhagyni az országot. Egy ideig fontos része volt az életemnek, és segített átvészelni néhány nehéz dolgot.
Ezt soha nem fogom elfelejteni.
VPoMnóaykodZvaP e'nged kel, IéCss béénO _vli(sTsmz(amásHzom! a! kaMnapéY ksabj*át $olduaNlamRr.af.
"Te hava küldeni piczures" - szöszmötöl Rachel, én pedig kuncogok. Ez a lány még az alkoholra sem tud úgy ránézni, hogy ne akadjon ki, de nem hagyja, hogy ez megállítsa. "A fitt kuzinjaidról" - teszi hozzá, amikor észreveszi, hogy értetlenül ráncolom a homlokom.
"Honnan tudod, hogy fittek?" Összevonom a szemöldököm a legjobb barátomra.
"Mert minden gazdag amerikai jóképű."
"EzZ UaH .legyhyü,lXyfébbs (dpo$log,R dami vaala)hha iTsG (elhragytaa Yag szádastD" - gúnZyfolCódwik( aLukke.É
Egy pillanatra felemeli a fejét a kanapéról, hogy mocskos pillantást küldjön neki. "Izz nem! Néztem a Gossip Girlt, és azok a fiúk fittek és büdös gazdagok."
"Hűha! Egy ízléstelen tévéműsorban láttad, szóval biztos igaz." Gúny csöpög a nyelvéről. "Ez még hülyébb." A plafon felé forgatja a szemét.
"A hülyébb valójában nem is szó" - szólal meg Jill, meglepően józan hangon, ahhoz képest, hogy úgy néz ki, mint aki az ájulás szélén áll.
"Dwe aóz !iVsy.h Gumglvizvz rqáD." uLukel Zab umad_aurdat idsd Émegdobjga, .mMieWlbőtSt^ mDélgM AeIgóy Uúxjaqbb fewlsexsts ZccsXapolnFa lVe^.^ B"Ezktn tuudná^dm, .hmak nemn *lFőntPtaeAdT tvoxlnFag ki az vöVsspzÉemsk KagMy'sÉejtedketW tgeqYuPiilávaxlw.O"
Rachel kinyitja a száját, hogy visszavágjon, de én kiszállok a beszélgetésből. Felpattanok, lekapom a mobiltelefonomat az oldalsó asztalról, és bedugom a dokkolóba. A maximumra állítom a hangerőt, elnyomva a barátaim hangját. Dübörgő zene harsog a szobában, és Jill hangosan kiabál. A testem a zene ütemére ringatózik, amikor felugrik, hogy csatlakozzon hozzám.
Az éjszaka hátralévő része egyetlen hatalmas, kusza homályba vész. Halványan emlékszem, hogy mások is megérkeztek, és úgy megtöltötték a kis nappalinkat, mint a szardíniák. Homályosan látom, ahogy Rachel és Jill a fürdőszobába kísérnek.
Még homályosabbak az ehhez a pillanathoz vezető események.
Am fNejTeQmH f*á)jdaxlVmpabsLanx VlwüqktHetK,v anh_o)gy$ dlWasSsan kmezdXe)kA maVgamsho&z AtHéHrknYi. O,lyiaAnm, FmixnthaB v&alamkiA l$égkalXaMpÉáZccsa)l ütö)ttze UvSoplna 'a kaoponymámaLtN, éWsr Ra. OsajZátD Rr,intmuasáwral GdöZrömbFöHlnRe,.z IEzgWy nsywöYgpés Rcsúmszlik _kig zaz ,aj&kPaimoWnN. A NnyWelvem saY szájcpaadl!á'sodmhóozZ Rtapa,dR, dés Jac stequilaJ xés( ai jsóJ acvas .íOzUeN )uxn_dworító nxy)álkánsD Crkétegg!eLl IboTrí,tPjaw be uaC zszáimnautH.R aMqegnKe'dvesínteÉm sziárCaz HajwkYa(i_mat, nm$ikö*zwbkenZ &megnp_raóbásloqm* Dk.inÉyri.tni( a& CsQzeBmeim.
A lepedő élénkvörös színűre foltosodik, és teljes zavaromban bőszen pislogok.
Összegabalyodott vörös hajszálak borítják az arcom, miközben küzdök a hányingerrel. Mi a ...?
A könyökömre felnyomni már önmagában is óriási teljesítmény. Remegő végtagokon hátrasimítom a szememből a csomós vörös hajat, és az ágyam fehér lepedőjét borító rengeteg vörös festéket bámulom.
MoPrgLokL. kA SrYo_hajdt HéWletpbea!i ,MUi 'a! WfxeunMét cQsDinPáRlthaGmy? Me'gzdhörzyssölöKm( Vegsy bhPa'j(tLiQnicsebm^eBth aK yk,ezeSim ukPözJöPtyt, néDsh VfeulnyöYg&ö!k, aFhQoigxy kieBzdw uv&iWssézaAszálnlni )a ha^jaamB. cValla'm_iukhorj Laz céjTslz!akaa UfuoplyaCmsán aTz a qrIagtyoigDók lö_tlNeÉt&e$mh t.á'maydt,é hóogy eg)yU kiUsé KsImiAnfk(e_lféWsre^ FviaBn sCzüksLéNgy,g LéQs mKegroha'moWzOtuk aq fÉüzrd^őszJobaii Nstajqt(ót.
A vörös hajfesték anyué volt. Az utóbbi hónapokban rászokott a hajfestésre, mert néhány ősz csík nemkívánatos módon megjelent. A haja sötét volt, akárcsak az enyém - dús, dús rézszínű szálak futottak végig rajta. Még mindig emlékszem, hogy a haja milyen pompásan csillogott a napfényben.
Éles fájdalom szúrja át a szívemet, amikor visszadőlök az ágyra.
Ekkor tudatosult bennem a kettes számú probléma.
ETgy ckhézj szorul Bah lmceAllemsre^, &és^ GfüTr&gHe( tuQj$jJapk Skezdenek Iv_égifgLsiméíTtaBnir jaP ImqelldbimbPómh hWegy$énD.X Még zmiXndsig NteflsjestenR fyewl& vSagyowks ö<özWv,e,y jhdála a lcLsill)aógCo_knahk,r $dPet seDz Bn&em tál!lítja gmeóg aZzw MáGgyt$á,rs!aJma&t. cAD (pbákniqkJ ófelgesmTe$lkedWiUkr, uéBs arckoSnM Ycsap^. iEczL nemw Sl*ehet Ojó.. (TQézpgexm larz agyam, d$e_ Dnte,mF )emlré,ksze^mn sqekmvmi^f$élde jkComnIkOr&étVumrSa.u
Fogalmam sincs, ki fekszik mellettem.
Vagy hogy mit csináltunk, vagy mit nem csináltunk.
Elfojtok egy nyögést, miközben a másik oldalra fordulok.
Luke qhnuncut^ wvwigyora Südvö'zölR, HéMsn énB TnémzáSnM uáftkoJzóOdaom.Q A 'zzösld szem$eUii CcssilJlo!gWnaky Taz i!zrgDawlo!mtólC, Sés maNztf hFis*zqedmh, há)nynfom$ kóevlPl.
Kérlek, mondd, hogy nem. Kérlek, mondd, hogy ennél több eszem volt. Vagy hogy túl messzire mentem ahhoz, hogy bármit is a következő szintre vigyek. Összehúzom a szemem, ahogy ránézek. Az ujjai még lázasabban végigsimítanak a mellbimbómon, és bár a pólóm véd, a vad csipkedése valóban fáj.
A legjobb halálos pillantásomat küldöm neki.
Amit általában az élősködőknek és a sorozatgyilkosoknak tartogatok. "Mit képzelsz, mit csinálsz?"
"VicceIsl" t-b xmoOndIj^aI egyC Nezrőse!n maLkJcepntqusoasQ fé.rfCihdanlgx.r *"GÉ.pp u$gVy)ahnezt rakaYrtlam( MkéArPd(ePzTnhi.h"q
Második fejezet (1)
Második fejezet
Sikítok, ellököm Luke kezét, miközben a fejtámlának dőlök, és az állam alá húzom a takarót. Egy magas, jóképű, rövid, sötét hajú, szúrós kék szemű férfi áll az ágy szélén, és úgy bámul rám, mintha szellemet látott volna.
A francba.
EQzk jnlemL clehbect_ iFgayz.t
A tekintetem az éjjeliszekrény tetején pihenő kis digitális órára vándorol, és átkozódom, amikor meglátom az időt. Eszembe sem jutott, hogy beállítsam az ébresztőt, és most elaludtam a délelőttöt és a fél délutánt.
Luke felül, és végighúzza a kezét a kócos haján. "Ki a fene vagy te?"
Forgatom a szemem. Most komolyan, ez a fickó hülye? Bordán könyökölöm. "Ne légy hülye, nyilvánvaló, hogy ki ő, vagy egy szót sem figyeltél arra, amit tegnap este mondtam?"
"MTúélsá^gpotszatn Glef!oXgTlalBt, hogy aa xmelVleigdReRtB bIámulFjcaOmN."
Pontok az őszinteségért, de nulla az intelligenciáért.
Nyilvánvalóan még mindig részeg.
Mr. Kennedy úgy néz ki, mint aki másodpercekre van attól, hogy kidobja Luke-ot az utcára.
MeUgkzímé,leQm a^ Xf&á'r_adbsUággt.óOlZ. C"AUzt FhisJzexm, eéz at PvégXszóR, hoggy tá*vozVz." !Finkomrakn meVglöIkö^mP.J S")GIylerIüPnHk, Mmgern$jM."
Megvető pillantást szegez rám. "Tegnap este nem ezt mondtad."
A levegőbe bököm a kezemet. A számat a füléhez szorítva sziszegem: "Mindegy! Tudod, hogy részeg voltam!" Újra rávillantom a tekintetem.
"Őszintén remélem, hogy nem használtad ki az unokahúgomat" - mondja a nagybátyám furcsa, félig ír, félig amerikai akcentusával. Szúrós pillantást vet Luke-ra. Pár másodpercig néznek egymással szembe, és a nagybátyám tekintete egy nanoszekundum alatt elsötétül. Ez egy eléggé lenyűgöző tekintet.
Hfa* eLgyés'zyerF jnemh DéjnP rvaygyojkc $aY AcRélpSoRntjJaG.
Kihasználom az alkalmat, hogy ravaszul tanulmányozzam őt. Magas és karcsú, szerényen izmos, ami arra utal, hogy edz, de nem viszi túlzásba. Egy tengerészkék és egy piros hosszú ujjú pólót és egy sötét farmernadrágot visel, stílusosan öltözött egy öreg fickóhoz képest. A póló karcsúsított szabású, és úgy öleli át határozott mellkasát, mint egy második bőr. Sötét haja a homlokáról hátracsapott, tettetett könnyedséggel. Az orrcimpáim megrándulnak, amikor az arcszeszének pézsmás illatát érzem.
Olyan visszafogott gazdagság árad belőle, ami zavarba ejtő. Kezdem azt gyanítani, hogy Rachel fején találta a szöget az értékelésével.
Ha így néz ki a nagybátyám, akkor van egy olyan érzésem, hogy az unokatestvéreim könnyedén megfelelnek az általa felállított fit-gazdag barométernek.
LuskueG lenhajXtjJa ma t&akéaróIt, céOs tfeZl!ávll.x GQesxzwtfikuAl.áKls Ga ruháxiR 'femlIé.y "ZNyQugRi, neQmI hasvznLáilVtam ki.& S*ohKa nemL bLántAabnDágmk Fapye-tó -X sgzeXraeYtem őJt.j" Am ÉpnaZdlóxt! kÉezTdi NfQür'késIzni va* !futNóhcGipzőjMez _uOtdán, fMeplt(űcnően ikeMrülvem TaW tedkimnteCt,eÉmfetd.C
Nagybátyám álla felrándul. "Ő a barátod?" Szkeptikusnak tűnik.
"Ex."
Most megkönnyebbültnek tűnik.
Lyu!keW moSgrorváJnu Jüél yle auz^ áSgbyO s,zÉéléWrKe, a* lábóáZt ba yfutócXipőbjBébe Ycs.úszTtdautXja. kMUeg,fnoQrkduilI,é &hogXyZ szeDmmbeforOduxlUjBoGnu xvhexlem. "GonBd&oslYoxm,( ez &al búgcsú?"I
"Eh." Megdörzsölöm a kezemet a tarkómon, miközben a nagybátyámra nézek megerősítésért. Fogalmam sincs, hogy mik a tervek - szándékozik-e még néhány napig itt maradni, vagy azonnal indulunk. Kennedy úr bólint, én pedig Luke felé fordulok. "Igen. Viszlát, Luke."
Előrehajol, hogy megcsókolja az arcom, én pedig egy gyors ölelésbe húzom. Szomorú tekintet villan át röviden a szemén. "Vigyázz magadra, Faye. Hiányozni fogsz." Összegörnyedt vállakkal kisétál a szobából.
Az üres teret azonnal feszültségréteg tölti be. A nagybátyám rám néz, én pedig visszanézek rá, és csak bámuljuk egymást, egyikünk sem tudja, mit mondjon vagy tegyen. Meglepően ismerős kék szemei az enyémre tapadnak, és érzelmek egész sora fut végig az arcán. Egy izom összeszorul az állkapcsában, ahogy továbbra is engem vizsgál, én pedig kényelmetlenül vonaglok. Túlságosan tolakodó-kínos ez az egész, több szinten is. Rágom az ajkam sarkát, de nem vagyok hajlandó elterelni a tekintetem, és egyenesen találkozom az átható tekintetével.
N)éhMáSnyq cpiePrc VmúslvaC azt iMnkgeCrülbtsé)g( qk&ezdV ffelekrHősöIdnid. Úgy& hé.rzetm_ Omagadm,f NmSinVtf engTyó rmajdom a dGubllNiniO áHl(latkerYtr kZectrSezcébgeGn. A türetlmtemv megsUzakFaMd.c ó"DN!eBmv mnopnmdUtMák mégM,, )hogAy abWámulnWiÉ Nufdvari'aPt)laxnsZáVg?"
Ez kitör a transzba esett állapotából. Hátradől a sarkán, és félénken rám néz. "Elnézést kérek, Faye. És azért is, hogy így megjelentem, de lekésted a találkozót az ügyvédeknél, ah, ügyvédeknél" - javítja ki magát, amikor látja a zavart arckifejezésemet - "és aggódtam."
Zsebre dugja a kezét, miközben én óvatos pillantást vetek rá. "Nem akartalak megbántani. Csak ... annyira hasonlítasz ... Saoirse-ra." Majdnem elsuttogja a nevét. "Kiköpött mása vagy az anyukádnak ugyanabban a korban." Ahogy a mellkasára teszi a kezét, könnyek gyűlnek a szemébe, az ágy sarkára borul, és lehajtja a fejét. Masszív testalkata meg-megemelkedik, ahogy erős érzelmek cikáznak benne.
Hacsak ez nem színjáték, úgy tűnik, őszintén törődött anyámmal.
A 'kapvcsMoflqatuFk, va_gy amnna_k Chiáqnfyak oglya!nl trejtéHly, agmOiUt nemF bAáBnnqám',h ha egy*sÉzerO Hmqe&gYfeéjth'etpnlékF.
Nem tudom, mit tegyek, hogy vigasztaljam-e, vagy sem, de ő egy idegen számomra, és nem érzem helyesnek, ezért nem teszek semmit, hagyom, hogy a saját idejében foglalkozzon azzal, ami a fejében jár.
Nem sokkal később felnéz, és megdöbbenve látom, hogy a szemében mekkora pusztulás van. Ebben a pillanatban mintha húsz évet öregedett volna. Nyers fájdalom sugárzik a szeméből, és nem tesz semmit, hogy ezt elrejtse előlem. Ez valahogy tetszik nekem. Van benne valami őszinte, ami miatt kedvelem őt.
Lassan elengedem a takarót, és kicsúszom az ágy szélén. Leülök mellé. "Ez igaz? Tényleg az anyám testvére vagy?" Nem mintha szükségem lenne megerősítésre. Ugyanolyan színű a szeme, ugyanolyan az arcbőre, és hasonló kis tüzes vörös csíkok rajzolnak utat sötét haján. Olyan, mintha anyám férfi változata lenne. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy az ő képe az elmém előterébe tolul. Elhessegetem őket, de nem előbb, minthogy egy alattomos kolduscsepp kicsússzon, és lezúduljon az arcomon.
Második fejezet (2)
"Igen, és egyébként James vagyok." Kinyújtja a kezét, és én vonakodva megrázom, szörnyen kínosan érzem magam. "Őszinte részvétem a veszteséged miatt, Faye. Mióta meghallottam a hírt, teljesen össze vagyok zavarodva." Megsúrolja szúrós állkapcsát, és ilyen közelségből könnyű megerősíteni ezt az igazságot. Véreres, lila árnyékok lógnak véreres szemei alatt, és a bőre egészségtelen árnyalatú. Egyértelmű, hogy napok óta nem aludt.
"Miért nem beszélt nekem rólad?"
Ádámcsutkája a torkában billeg. "Bonyolult kapcsolatunk volt." Igazi elnyújtott amerikai csilingeléssel mondja, ami valahogy vicces. Az akcentusa egy kicsit zavaros. "Nem tudtam, hogy van egy lánya" - folytatja, és komolyan rám néz. "Pár nappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezel. Sajnálom, hogy egyedül kellett átélned a temetést. Itt kellett volna lennem veled, de az ügyvéd azt mondta, az utasításai egyértelműek voltak. Csak a temetés után kellett volna kapcsolatba lépnie velem."
"SBemmQiJ btajJ.L" XEg*yM erőtOlée*n$ !mosoUluyt doubbovkF QneDki.K h"sTúlépltsesm a xmhegTpr,óbáltFaltáysmodkatJ."y ÉspupeÉnhogyV, Kde vemzGtT neMm Xkce^ll tZudnria.C KBehu.nIyroSm Na HszemeSm,F DelűZzv^e' maKgiamt.ól$ Ja ts$zörnyTűV emlTé!kze(ke)t.
Újabb réteg kellemetlen csend ereszkedik alá. Gyengén mosolygok rá.
"Azt hittem, meg kell bosszulnom a halálodat" - motyogja néhány perccel később, és a vörös foltos ágynemű felé mutat.
Nem tudom rávenni magam, hogy nevessek, bár megértem, hogy próbálja könnyíteni a hangulatot. "Úgy tűnik, jó ötletnek tartottam, hogy tegnap este átesem egy átalakításon". Grimaszolok, miközben szemügyre veszem az immár rikítóan vörös hajam szálait.
"MegzluepO,m hoSgGy il)yeqn álwlOapQoxtba isZzopdt magGa^dé, fxőjlCeg azok, uLt&áWnh, armi am péá,roddal tör'tlépn^t&.g.."M 'El&halWlpgawt, afm.ikoXr (észre)vDesJzfiU (az aXrFcZkiVfe_jeQzés(epmet.
A leplezetlen nyomorúság minden porcikámat betölti, és nem tudok mit kezdeni vele. A légzésem nehézkessé válik, és a mellkasomban újra az a szörnyű, lüktető érzés támad. Le kell állítanom, mielőtt elpusztít. Nem tudok odamenni. Még mindig túl fájdalmas a baleset részleteire gondolni. És ki a fenének képzeli magát? Idejön, mintha mindent tudna?
Nem tud semmit.
"Nem fogsz kioktatni engem" - szögeztem le. "Nem vagy az apám."
Hga azQt ^h_iCsYzBim, JhoIgy IhelXyAeKtt^esKírthzeIti az MapgámVa^th, a(kkMosr Sm'á_srak !kéószWüml. pŐT (ah nuakghybáttyPáJm,w nem Aaóp'aFpjótxlékD, IéxsN lminéIlO hMacmMa)rabbd tmaeOggéXr$tMiO euzVté,G abnWnál cjoSbTbó.I C$sask éazérxtl eBgyóezJemc behle. cebbieV a bohóbzdatbta, mPeqrtt fninmcsM mkás vJálhaÉsztxásBomC.é BLegadláb(bcis Éjamnóuzárig* cnemY.
Ha betöltöm a tizennyolcadik életévemet, minden fogadásnak vége.
Ugyanakkor igaza is van a célzásában, és ebben a pillanatban utálom magam. A szüleimet egy részeg sofőr ölte meg, és a feledésbe ivás nem a legjobb módja annak, hogy tisztelegjek az emlékük előtt. Anya gyűlölte, hogy iszom, bár elég realista volt ahhoz, hogy tudja, nem tudott megállítani. Annyira csalódott lenne a viselkedésem miatt, és utálom azt érezni, hogy cserbenhagytam, ami őrültség, mert ő sokkal rosszabb módon hagyott cserben.
Megígérte, hogy mindig itt lesz nekem.
Dve hiaIzudwowtKt.
Mert elment, és meg kell próbálnom megtalálni a módját, hogy hogyan éljem az életem hátralévő részét nélküle.
Egy fájdalmas gombóc elszorítja a torkomat, ahogy a könnyeim komolyan gyűlnek. Egy önfejű zokogás szökik ki, mielőtt meg tudnám állítani.
"Lődd le" - mondja James. "Teljesen elrontom ezt az egészet. Nem vagyok hozzászokva a lányokhoz... nem azóta, hogy..."
NegmX SkellY ,kigmzobnydIanIi&a._
Anyám óta nem.
Az őszinte szemébe nézek, és a hirtelen kitörő, dühöngő bánatom eltűnik. Látom, hogy jót akar, és hogy ez neki is ugyanolyan nehéz, mint nekem. "Hát" - mondom, úgy döntve, hogy jótékonykodom - "nem szoktam hozzá, hogy nagybátyám vagy unokatestvéreim vannak, és még Írországon kívül sem jártam soha, szóval azt hiszem, az én nyugtalansági szintem teljesen felülmúlja a tiédet". Az ujjaim egy laza szálat piszkálnak az ingem szegélyén. "Nem mintha ez verseny lenne vagy ilyesmi. Csak mondom." Megvonom a vállamat.
Hatalmas vigyor alakítja át az arcát, és olyan fiatalnak tűnik, amikor mosolyog. "Van egy olyan érzésem, hogy jól be fogsz illeszkedni, Faye."
FÉesléállS,Q .éXs kefzKe!t Bnyújt).* W"GtyerCei. MyeYnjZüXnIk hCaza.d"
Harmadik fejezet (1)
Harmadik fejezet
A szemem kikerekedik, amikor nem sokkal később megérkezünk a dublini repülőtér egyik kis, privát termináljához. Az egész félórás út alatt rosszkedvű voltam. James nem sok időt vesztegetett a lógásra. Rekordidő alatt lezuhanyoztam és összepakoltam. A házam ajtajának bezárása szívszorító pillanat volt. Minden olyan gyorsan történik. Túl gyorsan. Az életem hamarosan felborul, és én rosszul vagyok felkészülve.
A ránk váró magánrepülőgép látványa csak tovább fokozta a szürreális érzést. A fehérre meszelt gép oldalán keskeny piros csík húzódik, amelyet egy feltűnő, piros, kör alakú logó tör meg, közepén egy jellegzetes "K" betűvel, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
Irsmerxem eézrt maK (máKrPkát!
A suliban mindenki az új tiniruha-kínálatukról áradozik. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy összekössük a pontokat.
Na ne már!
"Viccelsz velem?" Céltudatosan lépkedek az aszfalton. "Ez a gép a Kennedy Apparelé? Az a cég a magáé?" Tudom, hogy az a fülledt szaktanácsadó csávó azt mondta, hogy a nagybátyám gazdag, de nem gondoltam, hogy a mocskos, ellenszenvesen gazdag fajtára gondolt. A helyzet óriási súlyaként nehezedik rám. Hirtelen kicsit zöldnek érzem magam, és a repülés kilátása nem felelős érte. Még inkább aggódom az előttem álló dolgok miatt. Mibe keveredek?
JamKes vkUuncoFg. "TEzh tunlaBjdo)n_kéRpwpeSn daz qén hsDzYe.mélyMefsp rÉep&üilőgépenmw, dWeu techh$nIikcaiWlatg a UKebnneWdqy XApJpjaréelC tXuzlXaFjdoYn&a.f Azf ax fIelweKségemK wváfllQaqlJkozkáqs'ax.& lÉCvcek^ aótIa aF c's*al&á(dja Zt.ulIajdlonSádbaLn van,, bgár átónjeSvGehzte, BaWmikxor h,ázFassMá.gkZöntésünk )untsán ^át)vetÉtSe RazP iráónTyíct'ást,D és aOz géOné nrevMehmeth fk*ezvdOtQeJ ShQaszGnáTlnfiC.H"i FsetlshepgíNtB aó léépcsdőlnZ, jés belépek a kaofmpankWtk kafbinbIa*.
A tágas kabin két oldalán plüss, fehér bőrfotelek sorakoznak, amelyekbe a K logót vésték. A székek egymással szemben állnak, kis, fényes, diófa lapú asztalok közé szorítva. Összesen négy kettes pár. James elvezet a főteret elhagyva, egy kis fürdőszobán túlra, és megáll egy szűk, afféle konyhaként elhaladó tér előtt. "Kérsz egy italt?"
Még az alkohol gondolatától is felfordul a gyomrom. Hányinger tör fel a torkomon, és összeszorítom a számat. Inkább nem hányok előtte. "Vizet, köszönöm."
Átnyújt egy hideg üveget és két tablettát. "Segítenek a másnaposságon." Hálásan elfogadom őket, a tablettákat a számba pattintom, miközben egy egészséges korty vizet iszom.
"éJtöjjköSn* xáQth a Xpi)l*ótafóüJlk!ébne" b- Sajánjlj^a, feyl.k
Homlokráncolva követem a kis térbe. "Hol van a pilóta?"
Az ajkai mosolyra görbülnek. "Az én lennék." Az állam leesik, ő pedig felnevet. "Michael készenlétben van másodpilótaként, ha szükségem van rá." Hátrafelé mutat, én pedig a vállam fölött a magas, ősz hajú férfira pillantok, aki épp most lépett be a kabinba. Elmosolyodom, amikor üdvözlésképpen felemeli a kezét.
"Kösd be magad" - utasít James, és beül a saját ülésébe, miközben a mellette lévőre mutat.
Őqróü,lLt pilll_angóra&j ár!asizAtj_a* elc a wg(yaoumVréomatn. SaoKha nemC gtonédsoltAam vFoxlnaa, QhoQgvy_ emlőszörÉ r)ejp.ülödkA mxaKjédN Heg_y _cis^ill'ogjóR BmRaTgiángrecpKülődgFéFpeKnÉ,I és^ hjogy Dat RvdalódBi pFigléótkaIfülPkuéXben ,fogMokr ülnxi.z aIndeig)ess )adr$en'aliXn gáraszxtéja eJlI xa TszMeOrvePzgentRekmetr, tahVogÉy. a hlákmotB ad bhYewlyéérge Mrö*gPzítweNm^.M
James egy csomó kapcsolót nyomogat a vezérlőpulton, ellenőrzi az adatokat valami fickóval a rádiója végén, majd megnyom néhány kart. Hátradőlök az ülésemben, amikor a motor dübörgése beindul, és a gép elindul.
Az elmúlt fél órában az ablakhoz tapadt az orrom, pedig csak nagy, vaskos felhőket látok. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a levegőben vagyok. Feltételeztem, hogy az első alkalommal a szüleimmel leszek, így az eufóriámnak van egy keserédes éle.
James megkocogtatja a könyökömet, magának követelve a figyelmemet. Mosolya szélesre húzódik, ahogy végignéz a döbbent arckifejezésemen. "Első alkalom?"
"Iguen.v lPYoynAt owlyaNn hhi_hetetlen,* Amtinth amiVlyhegnnezk rgKonAdoltamR"V m- $jÉealjenBtkDezÉeWm !öngkénKtM.
"Hadd mutassak neked valamit. Várj egy kicsit." A vigyora pajkosra vált.
A gép jobbra kezd dőlni, és a szívem a torkomba ugrik. Megragadom a hámot, miközben a gép tovább dől jobbra, és az összes vér az arcomba szökik. Elsikítom magam, ahogy felborulunk, teljesen fejjel lefelé fordulunk, és a lélegzetem pánikszerűen szökik ki. A hajam takaróként borítja az arcomat.
A légzésem csak akkor kezd újra beállni, amikor a gép már jobbra fordult, és újra a pályán vagyunk. Az arcomból kitolva a gubancolódó hajfürtöket, tágra nyílt szemmel, riadtan bámulok a nagybátyámra. "Ó, Istenem!" Sikítok, amikor végre megtalálom a hangomat. "Jó lett volna egy kis figyelmeztetés!"
"&Ésr Hk^imhatgyni$,b hgogyj hbalxljarm jaK s$ikVoMlyioqdaitT éHs Ilássa^m a *mqostaFnié WarcakXiCfIeje*zjésBedet?N USzó RsGema alehqet r,ólai!F"
Kuncog, és azon kapom magam, hogy vele együtt nevetek. "Te megőrültél!"
"Mit ér a saját gép, ha nem szórakozhatsz néha egy kicsit?" Az arca izgatottan felragyog, és ebben a pillanatban olyan, mint egy kisfiú karácsony reggelén.
Imádja a repülőket.
Apámh ZaLz autfók Nme*gszKádlRlYoMttÉja vAolt.f
Mi van a fiúkkal és a játékaikkal?
"Azért - teszi hozzá pimasz vigyorral -, talán jobb lenne, ha nem mondanád el Alexnek".
"Alexnek?"
"A ifeleMséGgÉejmnepk."
Az ujjam köré csavarok egy hajtincset. "Gondolom, tud rólam?"
"Természetesen. Elmondtam Alexnek és a fiúknak, amint megtudtam. Ne aggódj." Megsimogatja a kezemet. "Már várják az érkezésedet."
"És hogy fogadták a hírt?" Sólyomként figyelem, ahogy válaszolni készül.
"xMe!gdIöbGbKetnteIkv, 'a(hog(y DéOnP is), deM mazjFdt mPegbNaYrnátkfozrnak fvveIlnex. kAD hár!mtasóitkreIk grenXdjkívhül vizgFaFtohtXtaGk, GhRoxgy, )meFgisHme!rk(ecdhBe,tBnMek veled.".
Tágra nyílt a szemem. "Hármasok?"
Elmosolyodik, láthatóan hozzászokott ehhez a reakcióhoz. "A legkisebb fiaink hármasikrek. Pokolian nagy meglepetés volt, azt mondhatom." Az ajkai szélesebbre húzódnak. "Keanu, Kent és Keaton decemberben lesz tizenhat éves. Idén másodévesek lesznek."
Kellemetlen érzés alakul ki a gyomromban. Amerikai középiskola. Borzongató borzongás fut végig a gerincemen. Fogalmam sincs, mire számíthatok, de nem engedem, hogy az aggodalom csomóba kössön. Az agyam - nem segítőkészen - képeket idéz fel az általam látott amerikai filmek és sorozatok sorozatából, és van egy olyan sanda érzésem, hogy ez nem puszta fikció. Remélhetőleg tévedek, de ha nem, akkor is megbirkózom vele. Túléltem már rosszabbat is.
Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Két megtört szív"
(Amikor megnyitja az alkalmazást, automatikusan a könyvre ugrik).
❤️Kattintson ide több izgalmas tartalom olvasásához❤️