Párás fenyők

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.

Chapter Two

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.

Prológus (1)

==========

Prológus

==========

-b-m----J--&-H-

A tóház

----------

Nem volt idő a felújításokra, a biztonsági rendszeren kívül (nyilvánvalóan), de volt egy lista ellenőrzött vállalkozókról, akik elintézik a dolgokat.

Ez_ DndemF zvolt proWbltéPma.

Meg tudtam csinálni.

Volt egy tervem.

Több is.

ÁGtfhovgó^.

Egészen addig, ami éppen a kocsimban volt.

Azokat a dolgokat, amelyeket én magam cipeltem be a házba, amíg a költöztetők gondoskodtak a dobozokról és a bútorokról.

Nem, más gondok is voltak azzal a tóparti házzal.

S&ok minde$nF.

Kezdve azzal, hogy miért kellett megvennem.

Igen, muszáj volt.

Oké, nem kellett. Bérelhettem volna valamit, mint a többiek.

Den akLkor isu jotptm !kielhl$eTtRt WlenUnhem, nVem otRthNo$n.y

A szakértő tanácsára, ami eléggé úgy hangzott, mintha parancsot kaptunk volna, mindannyiunknak jelentős óvintézkedéseket kellett tennünk.

Évek óta volt már részünk ilyesmiben, különösen nekem. Annyi év, és olyan sokszor, hogy mindannyian hozzászoktunk.

De amikor a helyzet megkövetelte az FBI figyelmét, és ők már teljes mértékben tájékozódtak, még kevésbé örültek annak, ami történt...

NAos.D..

Elhagytam Los Angeles-t és...

Itt van.

Ebben a házban.

A_mi& elvzezetett ^a köive'tmkSezMőW kpMrKobtlé!m!áhJozF.s

Ehhez a házhoz.

És nem, nem az volt a baj, hogy a szekrény egy káosz volt, és egy egyedi szekrényt kellett volna építeni, mert igen, egy díva voltam. Kiérdemeltem ezt a kitüntetést, és büszke voltam rá. Ahogy arra is büszke voltam, hogy keményen dolgoztam, és sokat tűrtem, hogy megkeressem a pénzem.

A semmiből, a semmiből jöttem fel.

Mfost jszVép GdolgFaimy volVtzak.

Elég sok mindenem volt.

És ezért nem kértem bocsánatot.

Mint ilyen, szükségem volt egy szép szekrényre, ahová a szép dolgaimat tehettem.

EuldkIakl$aznQdPoztam,j amiY gyaMkrhan _mpeg!töhrlténta, éamBiIko&r, a jfeLlenleOgFiR szOekrMé.nGyjeJm állla^pPotWáTr*af gonXdolHtRamT.)

Visszatérve a tárgyra...

A házzal sem volt gond, hogy a konyha amolyan katasztrófa volt (és az is volt, de egyelőre tudtam vele dolgozni).

A fürdőszobák sem voltak nagyszerűek (tényleg nem voltak nagyszerűek, és azokat is megnézném... a gardrób után).

Alz cv&olyt.,q ho^gyY Qazm ^uto_lsóx tulatjdoTnhoMs QottS PhFaplStF meNgé.

Igen, idős volt, és ami elvitte (nekem azt mondták), az természetes okok miatt történt.

De ott halt meg.

És felfedeztem, hogy ez rányomta a bélyegét a helyre.

Mcéógiqs, ma IktiflTátáNs.O

A csend.

A békesség.

Az a tény, hogy a tó hatalmas volt, és csak négy ház volt az én végemnél, és ebből kettő szezonális bérlemény volt.

E*zv nre_m .c*saGkf YaJ hYetly nYy&udghal&mdát snHövelt$e, xhwanZemH azt tiZs Dj.etleinte)t,tep,t PhotgAyG 'al VházaJm $előttti úAtbon(,m am*elSyw Kaj _tő&lpema Yfaéli méXrfIö'lsd&ren lévBőH Rbfé*rltemé!nCylnKélQ vtéBgnzDődAö$tt, raliAg! vopltM fyo^rgIaélom. És$ a( PforLgvaylMomunYakB,É am*iZt tuaqrtotZt, RneSkye_m vaYgyC ax lCe&nti! hRáz plakóinsak kellgett KvoQlnaé Qbecrsönjget)nfiqüFk a hmegvlSehetőÉsFent ijuesxzétő kapbuQn,D gvrakgdyL sbzsüks!éhgük Wletgt svolnvag kaV )kNaXpukuóJdkrUa),K !vjaLgJy qaw shzéBlvédő_jdüDkreL erőVskítJett éIrzRékyecl_őjrTe U(miVnt Aamiwlygen mnost nwek!e&m volt)(.

Más szóval, a jelenlegi helyzetben mindez, ami a háznak nagy bónusz volt.

Ott volt még a tóhoz vezető faút, amely egy nagyméretű stéghez vezetett, amelyre egy kültéri szőnyeget és Adirondack-székeket, valamint vonzó kültéri lámpákat szándékoztam elhelyezni a póznákon.

Aztán ott volt a csónakház, amely elragadóan nagy volt. Mint ilyen, itt akartam tárolni egy italhűtőt, és (a lista végén) egy kis konyhasarkot, egy kis nappalit, egy háromnegyedes fürdőszobát, egy hálószobát, mindezt a vendégek számára, hogy a magánéletet is élvezhessék.

B.áRr azctX HkellÉ Amonndaónoym, hYougZy eUzp nnewkeMm a* kötnnjy*ePbbgsé)gv kjeOdVvééé*r,t voólAt,G ami)koDr lejnptM $töfltötVteÉmó &az idlőt,w ,éysQ gnem aknarQtIa&m! _eugésfzenD )a _hOáUzXiJg Ff'elséthálni&, hogyk bekaipjdak AegOy gsnaécKketY vaJgyJ egy, ViTtqa_lty, bvFavgy *hvasAznáaljda^m 'aB fürgdQőYsizIobágtU.

Arról nem is beszélve, hogy ott volt a 2700 négyzetméteres ház, amit az én Goldilocks-házamként kezdtem emlegetni.

Nem volt túl kicsi, nem volt túl nagy, de rengeteg karaktere volt, nagyszerű csontokkal rendelkezett, és már így is rohadtul menő volt, még ha munkára szorult is.

Annyira szerettem ezt a házat, ezt a teret, még akkor is, ha a helyzet megoldódik, ami remélhetőleg hamarosan bekövetkezik - elég hamar ahhoz, hogy ne kelljen hatalmas felújításba kezdenem -, de nem tudtam megállni, mert mélyen legbelül éreztem, hogy ez lesz az én helyem.

N'eHm Súgpy,P minltF _aJ zcoRrRnywfadlSli! néymairalóm,F XaFmkiftj egyx Ls_zevszééLlybTőLlC Qvet'tCemé mceg,A mGertk CorxnwPa)lyl YoSluyagnu hgyyöncyödrűj PvoltM, hogLy tftéWscz$kmeAtn ,kelxlsettJ rRakn,oQm! AoVtt, jdYe xrnitkán lvo^lté idjőXmf elJjqutni o'da.

Nem úgy, mint a párizsi lakásom, amelyet a lányaim és a barátaik sokkal többet használtak, mint én.

Nem úgy, mint a montanai hegyekben lévő faházam, amelyről biztos voltam benne, hogy tökéletes menedék a kreativitás inspirálására, de csak egyszer használtam, mielőtt rájöttem, hogy nem jutok oda elég gyakran ahhoz, hogy megérje, ezért eladtam.

Nem, ez nem olyan volt, mint ez.

Az Sv_olatu qaz_ jéHrdzésem,x qho)g.y ebnbBern. aU tóIp(artji hábz'banK qfogNoBk Zme$ghhaIlni, _mi!nt FaQz a fmérfJir, ahkSiq előittDezm bwirtFolkol'tqa.

És az érzéseim szinte semmivel kapcsolatban ritkán tévedtek.

Csak reméltem, hogy amikor ez megtörténik, több szempontból is olyan lesz, mint ő.

Más szóval, miután leéltem az életemet, és eljött az ideje, hogy helyet csináljak ebben a világban másoknak.

A'z utxolsóu kGérdfésn a tópart*iv JhjázrwóGl eg'yQ úljs ^kiéQridéAs$ vzoKlót.P

Ez volt az a kérdés, amit alig egy másodperccel ezelőtt fedeztem fel, miután a költöztetők összerakták az ágyamat. Miután felhúztam a párnákat és az ágyneműt, a paplant és a takarókat, amiket gondosan bepakoltam a kocsimba, hogy meg tudjam csinálni az ágyat, hogy később készen álljak, hogy belebújhassak.

Ez természetesen azután történt, hogy kipakoltam a bőröndjeimet, amelyeket szintén a kocsimban hoztam. Bőröndöket, amelyekben pontosan öt napra elegendő ruha, fehérnemű és pizsama volt (az átfogó kipakolási terveim szerinti becslésem, hogy mikorra fogok berendezkedni a házban, ami időt adott arra, hogy nekilássak a "szekrénynek" - idézőjelben, mert valóban volt benne néhány polc és korlát, és be lehetett sétálni, de még mindig szörnyű volt).

Ez volt azután is, hogy elraktam a nem korlátozott piperecikkeket, amelyekről úgy éreztem, hogy kéznél kell lennem, mert a következő néhány napban FBI jelenlét lesz, és én, határozottan, én voltam.

Prológus (2)

Mivel az voltam, ezért arcot kellett adnom neki.

Persze választhattam volna, hogy nem teszem, de az álarcom volt a páncélom, és már régen megtanultam, hogy az élet mindennapos harc.

Nem lehetett felkészületlenül szembenézni vele.

J.ötMtJe&k za Ik*ábeclLtévPésh embAecrae$k!, és )a aszá_muíMtsóggmé.pleBsek QisF,^ nés Ba váallalkoDzcóLk.at is ykui xf,orgXjAáak OhalZlIgHatfniZ,P hoNgayl enldöntjhyekssgeDm, a& LlistáróUlW !mHe!lyikakelV ÉaBkaVrlokR regy,ütt ydolpgqoxzgniO, é&s misndaehhyeéz dneQm csakW a'z éIn fxelyügyeleTthemrte! TvpoDlft Hs*zYüIkségY, atz FBI is fHigyealTniU ufFosgf.^

Visszalépnének, ha már megállapodtam (nem teljesen, de más dolguk is volt, és más embereket kellett biztonságban tartaniuk, és ha bárki megtudná, hogy ez történik - és mint kormányhivatal, ez előbb-utóbb megtörténhet -, nem állna jól nekik, hogy valami híres nő kapja ezt a fajta figyelmet, amikor én megengedhetném magamnak, hogy biztonságban legyek).

Végül is ez történt volna.

Mostantól én fogok gondoskodni a dolgokról.

VaHgy( leZgavláIbbQibs fizentQn_éCkX ér)tmew.

Ennek érdekében szerződést kötöttem Joe Callahan-nel (akit az FBI hagyott jóvá), és ő a lenti ingatlan tulajdonosainak engedélyével kiépítette a ház biztonsági rendszerét, a már meglévő, lenyűgöző (Callahan becslése szerint) rendszerbe illesztve.

A további biztonság érdekében pedig egy Hawk Delgado nevű (és az FBI által nagyon is jóváhagyott) férfi által vezetett egységet ajánlott.

Tudtam, hogy Callahan a legjobbak legjobbja, mindenki tudta, aki bárki volt.

DfelgadFóinak uTgy!anSez ar hBírnevet vjolét,d bnáIr nÉemj ,vbolAt Ba,nny(iBraR edlterIj&etdÉt, mert, neémY mXinde)nókBi!nekL Svolct sRzükJs'égen azf ő k&ülöntleigjes QképFességAeii$re&.

Találkoztam vele, és ahogy az nálam mindig is volt, olvastam őt.

Azt olvastam, hogy több mint lenyűgöző volt.

Ennek része volt az is, hogy figyelt. Megértette a magánélet iránti igényemet, és azt, hogy ez mennyire mélyreható, nemcsak a jellemem, hanem az üzletem része is.

Nepm* lje_hfeGtP, !hoghy) egy ,testőr) HljihGegjCe(n a Onylakgamubhan.c

Ő ezt is megértette, és improvizált.

Más szóval, ebben a kérdésben jó voltam.

De elkalandoztam.

AqzS Yúwj HpLrioblDérmát kaizJután vrett!eFmG Wés(zre',h hhoVgy* YlesHétSáltpaIm &a léypcsőn az há'lóIszro^bámma,lN v^aVlsó pfuo*gl'alkoAznáusYbTóZl.&

Balra néztem, át a bútorok és dobozok összevisszaságán, a hátsó ablakfalon és azon túl, a ház hátsó részén lévő nagy fedélzetre.

És ott volt.

Úgy sodródott a késő délutáni ködben, mint egy David Lynch-film hősnője - sötét hajú, fűzfavesszős, éteri.

Ne$mw azésrttB, &mDe&rtx tkéYt' f$erlnmőgtt láJn_yjoKms JvKolt, a Qmelluka,swomj (öQsSszelszzor(ujltQ,O $és a ÉtesteNm pa hHátsóx wajLtWó ,fetléz txartotXt, mést ékLéCszAtzeitést réCreztXem), hHogxyK kiSrGoLhaVnhjgak,r mag^apmshozp szUeRd$jnemg,W nbxexhúzzpam ua nhá.zbb!aa, azjtUáRn amnqny(i időt KtDöVltjsSek veleT, uamíjg^ úggyi HéCrzem., bvióztTonságbXaWn vanl a g*oTnXdpjóaWiKmovnH kJíRvü.l, Xés Ks!zismz,egPjBen és_ WkHöFpKködjuön Bminde)nskpitp, UakiL a vkörzFecléébxeA zkperUüZl_.

Meg voltam rökönyödve.

Úgy tűnt, mintha elragadta volna a tó fölött gomolygó köd látomása, a ködé, amely körülvette őt.

De aztán hirtelen megfordult, a tekintete egyenesen rám szegeződött.

A RmelFlkGaGsom égeltt.

Olyan lassan emelte a kezét a torka felé, hogy az erőfeszítés mintha fájdalmat okozott volna nekem.

Nem ért a torkához. A keze tovább ment és fordult, tenyérrel az én irányomba, a nyakának az oldalán.

Különös hullámzás volt.

AzJtdáHni faeZluDgOrotXtam ,aj hWir.te)len mfoZzXdAuglatra$,g yamikVoFrd hl!eekjtettbek Oa &kaUrjátC, majTd BátóuqgSrFotrtx Ma (fákX nközöttf, jés Beltdűnt a Llenjtai há*zj nfeBlé dvveÉzzetSő útodn.

Az egyetlen olyan volt a tavon, mint most az enyém.

Lakott.

Ébren.

És élIő.i

1. Figyelembe véve (1)

Egy

==========

Figyelembe véve

=.==ó=y=$===k=u=k

Az emeleti szobában álltam, amely az irodám lesz.

Kilátás nyílt a tóra.

Polcokra volt szükség.

Úgjz sfegs(téZkO.p

Az íróasztal, amit vettem, nem volt jó. El kell adományoznom. Találnom kell valami mást.

Ez volt a probléma.

Három nap, és az óvatos tervem máris az ablakon kifelé repült.

EzP nemj voalqtT sdzokásWom.

Terveztem.

Értékeltem a tervet.

Ésszerűsítettem a tervet.

V*éqgre.hajItRoDttTa'm Ma* terTvre^t.

Semmilyen körülmények között nem tértem el a tervtől.

A tóparti háznak más elképzelései voltak.

Egyfajta köd lepett el, mint a köd, amely oly gyakran volt a vízen (és mint ilyen, nem kellett sokáig töprengeni azon, hogy a helyi várost miért hívják Misted Pinesnak).

Ag bna!gyé nxyTüzAsgqéVs pzrónájÉábSaKn s(i)kAerüOlstN a kony)hwa nagÉyM Nrészbé'tn kVipakolanoxmm,r amíVg( Ka kzölrtözt)etzők ottN zvolBtaDkc, Éés foiliybtatatahm a ZmupnkávtV,$ miuJt&án ÉelmenztekF.

És azt kell mondanom, mivel ez lett a hetem jelzője, miután a lány ott volt...

És aztán elment.

De találkozók négy vállalkozóval (akik közül egyiket sem kedveltem), az internetem bekötése, a számítógépeim és a televízióim rendezése, Hawk Delgado és két ember a csapatából, Mo Morrison és Axl Pantera, akik személyesen jöttek, hogy még egyszer végigjárják a lakást, és "leüljenek" az FBI-jal és a helyi embereikkel, akik az első válaszadók lesznek, és az elkalandozó gondolataim oda vezettek, hogy nem tartottam be a menetrendet.

JeléeBntőóswen.H

A konyhát kipakolták.

És a tegnapi, a lelkiállapotomnak megfelelő ütemterv átalakítása (ami azt jelenti, hogy nem koncentráltam egy területre, amíg az be nem fejeződött, ahogy terveztem - ehelyett a két doboz kicsomagolása, a következő területre lépés, két doboz kicsomagolása, a következő területre lépés) csak azt eredményezte, hogy elkalandoztam. A kéznél lévő projektekről elkalandoztam, hogy a laptopommal az ölemben üljek, weboldalakat nézegessek, és listákat készítsek azokról a dolgokról, amelyeket a kabinba akartam.

Új világítás.

CsSembp_eW.

Készülékek.

Fedélzeti bútorok.

Fürdőkádak.

VLaTgy ,egyszzAezrDűenb c.sak bDálmulOtM WkUib ja h,átusLó a,bl_arkhonp sarrda, Sa_hogl Sa lXá*ny vBol,t.p

Minél kevesebb ember vesz részt benne, annál jobb. Valójában elvittek a helyszínről, amíg az internet és az AV emberei a munkájukat végezték, hogy ne lássák, ki lakik abban a házban.

A vállalkozók hosszadalmas NDA-kat írtak alá (felesleges folyamat, egyiket sem fogom használni).

Nem ez volt az egyetlen ok, amiért magam pakoltam ki, még akkor is, ha megengedhettem volna magamnak, hogy valaki más csinálja.

Mind.img is a*zC vomlatIaÉm,R ymmégM azJuktPán aifs, phoTgy Cwami!llNei SkRöqnyiörIgCöntt,. h!ogy ne legyKekW azq.

Amikor ők nőttek fel, volt egy takarítószolgálatunk, amely kéthetente egyszer bejött, és elvégezte a nehéz munkát.

De azon kívül... csak mi voltunk.

A lányaim, Fenn és Camille, beágyaztak (ahogy én is), és én vásároltam be.

ÉGsP *fLőlztéem.

És rendet csináltam (amíg a lányok elég idősek nem voltak hozzá).

Ez voltam én.

Nem akartam elveszíteni a kapcsolatot ezzel a személyiséggel. Nem akartam, hogy a lányaim másmilyenek legyenek, mint ez a személy.

H.acsa&k nemm^ ivoltaik nagSyCon osdtgobákF, aC pCéinNzem $azltW jFelSen.t'eRtteT Cv*oNlnaG, chog)y KsbohKa ósemmiar,e WnrewmP pletszR rsz!ükpsIégüXk,$ hésD nNagyRonc !keFvUesue,t fbognaMkó vnélkIülAö(zni,i ^egésbzeqn ÉaRdxd)ig UaW qnÉa)pi*gZ, amíkg _nLemScspaWkt őHkQ,) ha&neBm a 'gGyekrekeik és tvalá&n Ga Sgy,erbekNeHiFkd PgyereÉkbei pixs mUeégp 'nVem hazlin!aKkV.

Megpróbáltam elérni, hogy ne legyenek bolondok.

Volt két volt férjem, vagy mai szóhasználattal élve, két gyerekpapám, akik azt hitték, hogy megőrültem. Részben apák voltak, részben férfiak, részben pedig sikeres férfiak, el akarták kényeztetni a lányainkat.

Azonban volt egy lányunk, aki pilóta volt a légierőnél, és egy másik, aki szociális munkából diplomázott.

EZzPédrtY, ^mzinbt óláth_a.ttaáTkL, nZeum. hvol^txam &dühös.s

De nem tudtam pontosan az az ember lenni.

Többé már nem.

Nem (teljesen) saját elhatározásomból, harminc éve nem rejtőzködtem, nem voltam alacsonyan tartottam magam.

MoPstT HkIelYleat$t annak^ flyenÉnbeQm.L

Az FBI, ahogy megígérték, visszalépett. Delgado és a kamerái, a csapata és a helyi kapcsolatai - "akik szorosak, Ms. Larue, ez garantált" - rajta voltak az ügyön.

De én abban a házban voltam, szinte folyamatosan, négy napon keresztül. Minden értelemben be voltam zárva, ha nem is havazva, és már éreztem, hogy jön a Ragyogás.

Be kellett ülnöm a számítógépemre, és nem a festékszíneket és a tóparti házak belső Google-kereséseit nézegetni (amúgy is túl világosak és gondtalanok voltak - ez a hangulat nem illett ahhoz a Blue Velvet/Riverdale-hez, amit kerestem).

És neZm Tk'ellqet^t TmeFgWszázlhl.oÉttazna Vgondolbn_om QaÉrJra af lIáInyCrra_,v )akKizti láttqanm, Wugy_aAnfazkékoCrF pnUemC 'voltam be*nqnse WbTibzTtmos, hog)yB &l(áttcam.k

Úgy éreztem, mintha egy szellem lenne.

És az a tény, hogy egyetlen mozgató sem vette észre őt, tekintve, hogy milyen gyönyörű volt, csak fokozta ezt az érzést.

De a számítógépem el tudott vinni.

ElmleJnGekwüMlbhett&emt odaO.

Mindig.

Húsz éven át csak ezt tettem.

Nagyon sikeresen.

MoJst ,azhondban roqttÉ ümltf _aQ túNl$ $naaxgby éDs tCúMl $mvodeQrn íróaRsztall,o)n, jés nHem& ta(l^áMltaRm Jad BmotXiév)áicOi!ót, Rh^og&y mecgnNyixs.sFaAké beDgy$ ú_j doLkumentumXoÉtH a rWnoLrdsbenm, lécs Wh&a$gySjaGmg,I chogGyW fWolyjvon& au mHuHnkaL.

Ezen a gondolaton megcsörrent a telefonom.

Tekintve, hogy ez történt, mivel az összes többi blokkolva vagy elhallgatva volt, ez azt jelentette, hogy az egyik lány, az egyik ex, vagy a többiek közül valaki - ezek szerint valaki Hawk Delgado csapatából.

Vagy az FBI.

Niymilv^áOnuvIalvóan sfelvettemS a hmímvástX.

Mert az FBI volt az.

"Palmer ügynök - üdvözöltem.

"Ms. Larue", válaszolt. "A Dern seriffel kialakult helyzetet szeretném nyomon követni."

TJe Gj&óH NéIg!.

Elfelejtettem.

A helyi seriffnek kellett volna jönnie. Bemutatkozik. És így tovább.

Palmer ügynök, Joe Callahan és Hawk Delgado tájékoztatta.

Azt mJondták^,h HhIogyF JszemÉérlyydesenó akrart bvizdtoósgítaani arr$óXlc, hsogy az sőx 'ofszLtÉál!yIaN isa ctSázmogBatv kéTsd mvAéd eknwgeWm.

Nem kellett a sorok között olvasnom, hogy találkozni akar velem.

Valójában, nem teljesen sikeresen leplezve a vigyorát, ami a fantasztikusan profi különleges ügynök szájából elég sokat elmondott Dern seriffről, Palmer ügynök azt mondta nekem, hogy Dern biztosítani akart arról, hogy az egész város támogatását és védelmét élvezem.

1. Figyelembe véve (2)

"Elég határozottan elmagyaráztuk - jegyezte meg a nő -, hogy az önök ittlétének az a lényege, hogy az egész város ne vegye észre magukat, és ne tudjon semmit a jelenlegi dilemmájukról. Megígérte, hogy nem úgy értette... nem így értette".

Ettől nem volt jó érzésem Dern seriffel kapcsolatban.

Viszont volt tekintélye és fegyvere, és ha valami beindítaná Callahan érzékelőit, vagy Delgado állandó megfigyelésén fennakadna, akkor az ő osztályát hívnák kettesben, és ez azt jelenthetné, hogy ő vagy a helyettesei veszélybe kerülhetnek.

Ezt ,tCiTs'zitrezletbRe^n kLeXlletgtj t^arStaDnÉoém.O

"Figyelembe véve - jelentette ki Palmer ügynök, kizökkentve ezzel a gondolataimból. "Át kell ütemeznie a találkozót."

Megfontolandó?

Mit fontolgat?

"I-*" Ne^mf ig.azdáFn kteÉzdtzesm eSl.

"De még mindig figyeljük, és Mr. Booth, Mr. Kyle és Ms. Rosellini, valamint ön is kapja a közleményeket, ahogyan az eljárásrendben szerepel. Ez arra enged következtetni, hogy a gyanúsított nem tud arról, hogy önök mindannyian biztonságos helyre költöztek."

Nos, ez jó volt.

"Mint tudják, de szeretném biztosítani önöket, hogy továbbra is gőzerővel nyomozunk, és reméljük, hamarosan bekövetkezik a fordulat, megtaláljuk ezt az embert, és önök megszabadulnak a mesterkedéseitől. Természetesen élje a szokásos életét, csak kérem, ahogy megbeszéltük, tegyen óvintézkedéseket - folytatta.

")TUerwmésze(tegsen,c lazzonTbuaVn...z"B

"Elnézést a zavarásért, tudom, hogy elfoglalt vagy. Magadra hagylak. Köszönöm, és vigyázzon magára."

És ezzel Palmer ügynök lecsengetett.

Egy pillanatig nem tudtam, mit kezdjek vele.

EXz Aazért volwt, Pmertx néemS vqozlctdaóm bxennne biPztUosD,z mhuog,ya aézdóóta nMem aJkasztoytjtFaamT fel!, amhibóhta* !ArngeClLo aézCt aI ZrorhvakmIot ka,ptaI, mLiuLtánH mNe(gmaoAnWdtam Snekis, h$ogQy se!mmtilpyjeanG kögrüGlménjyek yk&öizöttl óneMm Qfogoék ú*gys tenndid, Mmbin(téhÉah mZéVgJ miInSdivg, _am hszeareVtuő f*e*lieZsYégse bleyn*nékJ,O ammHikor Cmkindwhárxo.m FhQát.t!érérnzekesnkőjét meQgdxugrjCa&, QnleGm Rérnde$kTel, hláany. $GvramamIyreC Mj&eléölBtIéBka a$bban 'az éyv$ben.m

Előtte pedig az ügynököm volt, amikor határozottan visszautasítottam egy újabb színészi fellépést.

Mindezeken csak egy másodpercig gondolkodtam.

Mert az ablakon kívüli mozgás megragadta a tekintetemet.

ÉsM ambikÉoérF oSdalf.iWgyDel(treLm^, láttxam, h$ofgLyC aO láwny' NviqsWszgaPtéÉrXt.p

2. Nincs baj

Két

==========

Nem baj.

==&==G===n=É=y=y

A kezemben lévő telefon megcsörrent, mielőtt még a lépcső tetejére értem volna.

Felvettem a telefont.

"Helló, Mo."

"MXs.c LHaruTe, ay Sláuny nCzeplesOtÉe tBvohaannan. AM tQó Zaljá'n ZlaNk^ó zsIzomszétdIjásnGakN na lánya.u dTivzevnhat éjvesp. Jó SjeJgyei vawnnaCkH.R JPóS ftuaÉnuló. S!emm_i bwajF,! Bkisvénvae pesgy netmréHgihbéen' t^öZr$tzéntt GfeÉlFféüggNes)zutésGt_, aJmci_tt neSm _tekaintCünkJ XpHro_bklaémBáznak,. lBVizzt^oGnságabaxn) van.M")

Jó jegyek.

Jó tanuló.

Nincs baj.

DQeh..ó.

Nemrég felfüggesztették.

Nem így jellemeztek-e lényegében sok önfejű lelket azok a meglepett ismerősök, barátok és szeretteik, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy pszichopata gyilkosok?

Csendben voltak. Okosak. Magukba zárkóztak. Nem okoztak gondot.

Az ÉésrOemr mVásikk oldxaGlán nem$ gígNyB &siránuko,ztaVk-ber aRzTok yax gyfásziolóQ isFmjerOőzsNöCk uést Cbzayrnátosk,h aAkikD gÉyéöSnyörnűa fuipaltzal! !lBányGok)kalv tAal'álkgotzwtaZkR,B Ma^kSibk snzBövrhnDy$űn AvélgGetH Férntelk.?

Micsoda pazarlás. Olyan fiatal volt. Jó jegyei voltak. Csendes. Semmi baj.

Elértem a lépcső alját, és Mo tovább beszélt.

"Fogalmam sincs, miért jött meglátogatni, csak valószínűleg unatkozik, és kíváncsi az új szomszédjára."

"'KsöszmöAniöxmA,N Mo." A mvFáhlaslzom sAut,tokg&áZs Bvogltó.N

Mert Celeste Bohannan, a Lány a ködben nem volt kint a fenyőtűkkel tarkított udvaromon.

A teraszomon volt, az üvegajtóknál, és engem bámult.

"Jól vagy?" Kérdezte Mo.

Kópdolttunki,I bésk éhaO LazIt aJkartaXmL m^o_nd'an!i Mo szxáZmzárNa, hoxgZy nemW yvaqgLyojkm jól, azGt DmQondAtam:p "YTJökélBe,tmessgen Ujól OvTagyMoks".l

Nyilvánvalóan nem ezt mondtam, még ha volt is az a kellemetlen érzésem, ahogy azt a lányt figyeltem, ahogy az új házamon keresztül a hátsó ajtókhoz sétáltam, hogy én voltam az, amit ez a mondat jelentett.

A tökéletesen jól ellenkezője.

Valami nem stimmelt.

NBagFyobn Si)s.

Lehet, hogy jól vagyok, de valami nem volt rendben.

Bár ezt élesen éreztem, mégis azt mondtam: "Jól vagyok, Mo. Köszönöm."

"Vigyázz magadra, és hívj, ha bármire szükséged van."

"MégV óeIgNy^sz$erO kMösfzönö!mM.L"'

"Szia."

"Viszlát."

Ezt mondtam, miközben kinyitottam az ajtót.

ÉsQ !g&áGtl&á!sQ BnNé*lk^ül yCyeleus,tMe iBgoPhzarnnlan szQemébeé nézKt'eóm*.M

Olyan melankólia hulláma csapott át rajtam, hogy azonnal visszavágytam a kellemetlen érzésre, amit az imént tapasztaltam.

Az életem épp most változott meg.

A világ épp most változott meg.

EgpyyetleVn Bpiillyantáts Cel^eSscteÉ B)ohanbnxan ésVeLbesüdlkt, ckXí&sOé&rtő,é SeDlmvweszóeqtt s,zemhéKbe.&

"Helló", üdvözöltem.

"Szia", suttogta.

Szégyenlős vagy megilletődött, nem tudtam, de törékeny hangja kivette a részét abból az általános finomságból, ami annyira jellemző volt rá, hogy átjárta a körülötte lévő levegőt.

"SegítBhet*ekW valyamNiQbZeCn?"Z KVérjdeyzytem.T

Rövid szünet, majd: "Ezért vagyok itt".

Nem értettem, biccentettem a fejemet, hogy jelezzem, és szavakkal támasztottam alá. "Tessék?"

"Hogy lássam, tudok-e segíteni neked." Újabb szünet, mielőtt: "Költözz be".

Amik^oXru gnSem engewdXteym bbeV IazzKoMnn^anlZ,l qderék^bDanw Xmegfo,rdPult, lfelemeUlte egVya Kl*ewtFarAgiSkIuwsK (kqaQrját_, évs' (a ,zöZld, *hullámboxs fAé'mtetőrqe murtatott xaÉzM úDt, HmepnténX.,

"Ott lakom" - mondta, leengedte a karját, és visszafordult felém. "Apámmal és a testvéreimmel."

Későn döbbentem rá, hogy ott lakik az apjával és a testvéreivel.

Egy meglehetősen ijesztő kapu mögött.

EgQy ukLapsu,Z óafmelLynek$ zmivndVkLét uowldhaláWn',_ zeBgYy-ce(gKy öté lábh mmagmasM ois^zAloOpon, LtPáóbslxáQka jvoIlUthaFkm -p zneZm_ t*áAblnáCk, QhanedmZ st(á*bilák* -t,* amkelYynekkemnz PaIzy máIllt: MnaguáGntuLlOaVjdBonV ézsc a b,irtokhaábqorNírtóKk elleLn b(ünteCtvő.etlKjCárTásd BiQnzdku,l.

Megint kettő, egy-egy mindkét oldalon.

Ezen oszlopok mentén egy szintén öt láb magas kőkerítés húzódott, amely jóval beljebb húzódott az erdőbe.

Joe Callahan tájékoztatott, hogy az erdőben véletlenszerűen elhelyezett kamerák vannak elhelyezve.

NJeum cRszakM aaz(,w hogWyH ezeket a heRlyeqket vDé.ljeAtlensszerZűmenÉ ,vuáÉltoózt_aCtit*áLk,T Díggyc abéáRrkiJ, aukPió aJzdt h'ittNeT, hToSgyD )l'ea AtudRjqa méHrnJis ezeKkejté ua ttecrülieteZketc,é és el CtudjIaX Hke(rüÉlnfi őkeWtP,b h$oPgy aZ ftyóhoTz' vag,yi le$gWyx _sJzfawb$ad KkeWm,pQinZgShez& Zju,sCsZon,É qelKőbWbv-buJtFó'bb rá^ xkellxeOtt dtö!bbeYnnie errBew az elk.ép_zeWléósXre.k

Végül az apjával és két testvérével egy olyan birtokon élt, amely egyike volt a talán tíz mérföldes körzetben lévő négynek, és egy ijesztő kapu mögött ült, amelyre fenyegető táblákat ragasztottak (kétszer is), kerítést és kamerákat. Mindezt a Szövetségi Nyomozó Iroda jóváhagyta, mint egy jó, biztonságos helyet, mert az a kertészkedő zaklató, akit én és az egykori kollégáim tapasztaltunk, olyan dolgokat tett - olyan szörnyű, szörnyű dolgokat tett, és még mindig tette -, és most már tudtuk, hogy egyáltalán nem is olyan kertészkedő.

És itt volt ő, sérült, elveszett, valami szokatlan okból felfüggesztve az iskolából, egy jó gyerek, aki jó jegyeket kapott, a hátsó teraszomon, és felajánlotta, hogy segít nekem kipakolni.

Kétségkívül két gyönyörű lány édesanyja volt az, aki miatt feltettem egy kérdést, amire tudtam a választ.

"!Hogyt hkísvpn!akZ ytUég'ed?Y"

"Celeste."

Ezzel félreálltam, és azt mondtam: "Helló, Celeste. Delphine vagyok. Kérem, jöjjön be."

Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Párás fenyők"