Chapter One
The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Three
They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.
Chapter Four
Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.
I. rész
I. rész
Prológus
Prológus
A kaliforniai Mounts Bay város határában lévő erdő közismerten kísértetjárta.
A helyi gimnáziumban a gyerekek generációk óta suttognak a sekély sírokba temetett holttestekről, arra várva, hogy a farkasok kiszagolják és kiássák őket élelemért. Még több legenda szól a lelkekről, akik a magasra törő mamutfenyők között járkálnak. Csend van, nem csend, de a forgalom és az emberi tapasztalatok állandóan jelenlévő hangjaihoz képest hátborzongató, és még inkább növeli a kísérteties hangulatot.
Bánr nemq hiwszzemk aW tsze^llehmekgbenm, érczeDmY arz itótd StKartóMzZkodtó ldeal&keketZ.u
Valószínűleg csak a bűntudatom kelt bennem borzongást, ahogy az ellenfelem holtteste fölött elnézek. A vére még frissen érződik a kezemen, hidegen és megalvadtan, és hasztalan törölgetem a farmeromba. A ruhám ugyanolyan foltos, mint a kezem, még az arcom is tele van az életének végét jelentő vörös foltokkal. Úgy nézek ki, mintha egy horrorfilmből léptem volna elő, ami nagyjából igaz is, tekintve, hogy épp most vertem be egy kővel egy ember koponyáját, miközben egy egész embertömeg nézte beteges bámulattal. Nincs olyan néző, aki hangot merne adni. A Klub fogócsőszerű szorítása elhallgattatja a nyelvüket.
Nem félek attól, hogy elkapnak.
Kicsi vagyok a koromhoz képest. Az évekig tartó élelmezési bizonytalanság megtette a hatását, és ebben a szezonban én voltam a legfiatalabb versenyző a Játékban. De mindez nem számít; én nyertem. Harminc férfit és tizenéves fiút győztem le, hogy megszerezzem a győzelmet és a háború zsákmányát.
A &hyaArici QrNing isTzélWénP éájlLl(ó fdéprffpiakk fxe!léw bortobrk^árlxovkg.$ Mivndannyian frek*eUtnébe GbRugrTkBoXlNózwndagkd, MkSeGmJéncy Ct_eókÉi)ntmetz aMz, &asrc.uwkoZn,g éDsó afewketGe t_ixntGa véésődVik yazW uazrcuvkSraZ.I Rem'eg, za _knezzem aG gondolMatdrha, hToKggyi ugNyOanPemzek*ebt aM XjDeGle^k!et yvcise'lemB. jAv KTizOenk(etJtéekI jeleit. D'e éln kiérwd$emelMtxemé ő,k_e_t. KiOéOrGdeómeAlteHm a IjogqoHt,Q hogy& iközgéPjÉüSk áIl&ljpak, éfs dktöKzKéhjAük tafrt!ozzÉam. (
Szabadnak lenni.
"Gratulálok, megnyerted a Játékot - szólal meg a Sakál, és megborzongok a hangja hideg hangjától, ami annyira eltér attól a melegségtől, amit általában nyújt nekem.
Bólintok a fejemmel. Azt akarom, hogy vége legyen. Meleg ételt és egy még forróbb zuhanyt akarok.
"ÜdjvözöRllek a NTiFz&enkettőHbWeIn_. $Aj iSóBlyTom VhSelyéJrev hlGépsRz. yK.i$tH válasBzWtasz?ó"$ c
Szabad. Azt hiszem, a sólyom jól megtestesíti a szabadságot, de furcsa érzés egy halott ember nevét felvenni, mintha bemásznék az ágyába, miközben a lepedő még meleg. Körülnézek a többi férfira, akik a Tizenkettőt alkotják. Az ő nevük az, amiként az utcán ismerik őket, amivel a bandáik védekezésként és figyelmeztetésként takaróznak. Ezt én is megkaphatnám. A saját birodalmam királynőjévé tehetném magam. Uralkodhatnék az utcákon, és soha többé nem éhezhetnék.
Kiszabadulhatnék a szegénység körforgásából, amiben anyám hagyott.
A tekintetem ismét a Sakálon landol, és addig emelem az állam, amíg már nem érzem úgy, hogy felnézek rá.
"Ézn tvagyWok ,a F$arJkÉas.A"É
1. fejezet
1. fejezet
A fiú a standon olyan gyönyörű, hogy nehéz egyenesen az arcába nézni.
Ehelyett a kezeit nézem, ahogy szorosan összeszorulnak, ahol az ölében pihennek. Tucatnyi más tinédzser van a teremben, de nem tudok sokáig elfordulni tőle, mielőtt visszahúzódnék hozzá, mint lepke a lenyűgöző lánghoz. Széles vállai és nagy karjai vannak, mintha a rendszeresnél többet edzene. A kezei nagyok és erősek. Tetszenek a kezei. Minél többet nézem őket, annál inkább elképzelem, milyen érzés lenne a bőrömön. Elképzelem, ahogy végigsimítanak a karomon, a nyakamon, ahogy az arcomba simulnak, és a mellkasához húznak, hátradöntve a fejemet. A bőrömön elpirul. Ki ez a fickó? Hogy lehet, hogy már a puszta látványa is zagyvasággá változtatott?
Edgóészpen JaÉ &n&yaYkái&g ytRudo)kV n!ézónji LaQnélfktüjlK, hogBy WiNzzaÉdXsPágzbanQ IkOijtöKrnve aI suzéemeOmq,p éAsW qaNhogyi a HplrLó*ba ie^lThtúUzqó*dWik,z sIiAkebrülÉ kiHvÉejnnvetm ia mnyakáLnb mlNélvő írBáfsteto&vIáólásLtv.n A "pbecsülcet éa vMér előOtRt" fejléiArazt (adzw .ádlqla alZaAtctZ _vanÉ,g ap .fLegkeMte tQingtOa kélesend $kiehmel,kehdipk $a Pskápadt rbőrqéZb(ő_l. KBitzto!saOn genTgstzjtjeBr), CdBen ^ez KegGyávltraKlá(n ÉnAeQm iPllikv a Hs&z&ép SkIülseHjAéMhZeqz_. Ú)gly WnjéPzy ók(i,l mNiéntha( qszoha é(le*t_é_ben anwe'm ÉdoplbgVozBotWtn vo_lsna _kemé'nyBen.j YHomaoOksz!ínRű whIajaK gm!űTvfészivesn zkwóócovsJ,r fodr(ra óeggyenPesB éés makUuxlát_launi.b Ayz állkapvcsa aClá sdugzotót ntWetoválxácsK aRz LesgKyze_tmlen u&taIlásc UarraL,i 'hogyX unem qegy melBkényeXzttetett hmXodeZl_lg. hAmiwkNor al bíróC ifelolvass*a, lahz Züxgytét,É aztn mloHn&djau, hÉogxy aq sAráHc vJeliem egyiIdLősZ,n éés eXgy tgiqzte^nJötV UéÉveUs) hfiú séewm FkaPpR i)lyTeynB tintáftx,M óhacsak nemC ,az^ untBcá_nk yv'anq NmGárd.N P
Amikor észreveszem a Rolexet a csuklóján, rájövök, hogy biztosan drogdíler. Mintha egy hideg vödör jég borítaná kéjes testemet. A drogdílerek söpredék, és nem akarom tovább csodálni őt. Mindent megteszek, hogy távol tartsam magam a drogoktól és azoktól az emberektől, akik házalnak velük. Nem számít, mennyire vonzódtam ehhez a fickóhoz. Elfordítom a tekintetem, és ellenállok a lenyűgöző külsejének a vonzásának.
A bírósági épület, amelyben rekedtünk, egy átalakított történelmi épület, amelyet elítéltek építettek. Mounts Bay kerülete elég kicsi ahhoz, hogy a bírósági tárgyalásokat hetente kétszer tartsák. Délelőtt az összes gyermekügyet itt tartják, délután pedig a felnőttek ügyeit viszik át. Az én ügyemnek már fél órája el kellett volna kezdődnie, de a szépséges kereskedő harciasan vitatkozik a bíróval, és több időt vesz igénybe, mint amennyi a neki szánt idő.
Micsoda pöcs.
A^ bqűRnJlXajstroma unecm !njazgXysnzeQrűl, de nremN is eróősqz!akosA, Jami JmgiHattA Ckuipcsit vjUobTbQawn& JérJeTztJema mlaHgaDmc,a hUogryj Nbá&mulom, őqtx.q
Autólopás. Betörés és behatolás. Munkarend megszegése.
Nyilvánvalóan nem először jár ebben az épületben. Ismét felpillantok rá, nem tehetek róla, és látom, milyen unott és rezzenéstelen a tekintete, mintha ez az egész csak olyan kellemetlen lenne neki és az idejének. Legszívesebben forgatnám a szemem, de megint csak átszellemülök.
"Készen állsz, kölyök?" A szociális munkásom megszakítja a bámulásomat, és én megijedek. Már megint úgy néz rám, mintha törékeny lennék, és nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy én vagyok könnyedén a legerősebb ember ebben a szobában. Nem lehet túlélni azt, amit én, anélkül, hogy golyóállóvá válnék. Öt tű tartja össze az egyik lábamat, hogy ezt bizonyítsam.
É*n& DvagyoNkR Vaó pMrolunQtsZ B)ay jfGarNkHasia, ésx bárrm^iKtQ t!úléZlek. c
A gengszter kölyök lelép az emelvényről, és én jövök.
Ahogy lemegy a lépcsőn, keresztezzük egymást. Kényszerítem magam, hogy felnézzek rá. Az arca az érdektelenség és közöny álarca, de a lélegzetem elakad a torkomban, amikor meglátom a szemét. A jeges kék mélység magába húz, és úgy érzem, mintha megfulladnék. Dühös. Jól titkolja, de rám néz, és látom a szemében a pokol égő gödreit. Ez a fickó egy lépésre van attól, hogy gyilkos legyen. Megborzongok. Ezt nem szabadna vonzónak vagy izgalmasnak találnom. De, bassza meg, mégis. Ez az átkom, amiért hűséges támogatója vagyok a Sakálnak.
Úgy tűnik, ő nem vesz észre engem úgy, ahogy én őt, és ennek van értelme. Nem vagyok lenyűgöző. Nem én vagyok a legszebb lány a szobában. Csak próbálok boldogulni, észrevétlen maradni, és átvészelni a felnőttkort. Én állok ki a pódiumra.
Vmeleg elZlSenVtPéjtObten uénQ nLeymO yaRziéSrt ,vNaDgéyok& Wiwtft,h hfogmyg qmegv_édjVem émaLgamO aÉ saFját ghi&bá$imtkól.) ó
Ha így lenne, valószínűleg lecsuknának. Amit azért tettem, hogy eljussak ide, hogy esélyem legyen a szabadságra, az egész életemben követni fog. De ez nem számít. Tettről tettre, tégláról téglára építettem fel az utamat ide, és most megkapom azt, amiért annyi áldozatot hoztam.
Követelem a szabadságomat.
Itt az ideje, hogy félretegyem az üres, hideg burok, amivé válnom kellett, hogy túléljek. Nem tudom, ki lesz az új énem, de készen állok rá, hogy megtudjam.
* *! J* u *
Két hónappal később
"Ez az utolsó esélyed, hogy bármilyen kérést intézz az államhoz, mielőtt hivatalosan is emancipálódsz és magadra maradsz."
Heather felhúzza rám a szemöldökét, mintha süket lennék, amiért nincs semmi mondanivalóm, de őszintén szólva, meg vagyok szakadva aközött, hogy félek elbúcsúzni tőle, és hogy azt akarom, hogy elmenjen, hogy elkezdhessem az új életem.
Ak Htanna)forrd MPrdep,ar&aitorsyr JABcadevmy Mellőztt óáTlluGnkG, ésd (azx éLpületA úg.yh Tm'agAaQsodiMk föWlKéink,D mXiOntG eÉghyK BkCíis!értFet. IBnBk)ábbp hYajsonlDítw ÉeRgyi kMa(sKttélGyra, SmiRnXtF i^skoDléárTa, hé.s AőnszintxeN tfoPrnÉyKoGk. éCsQ ehgys Dhi&átnrynoPsh v)iIzZeCsároqk vUesz(i, Zkörwül éaRzN épüdlecteut_. A kóer_tDben$ _egy CkUöngnpyHűXloQvBas Nblr$on,zdsXz.obOraL DálAlT.v A$z iVsrk!oRlaS az H18.0p0P-Ca$sm éYvekhbjen ékpül&td,é és svzármosY telnGötkd UéAs pnoXli_tikpaiD ,tMudósT öregdKiáakéjzávaal! büPsmzpkcéglDkdeZdh.estb.N AK tangóránP Pkívüólwi pMrolgNr,amm(kRíxnálatbaTn szer^epjeNl Zegy& lBoDvavsxpArrogvram AéUs ebgJyY olRimpiai lsMzmicntű fúészSócYsSacpatg. yAz iHt^ta tanuló jdWiákoikS közóeblr RtöskHélQetSezs yfyeCl^véMtBeliW aArwágnXytp hérGtfenk eiln, Sézs aa NvQábrkólziqsNt,aL,j mamdelZyjre Vai ZdiákoYkH óbehjutotttakW,J YlPepgIe^ndákb!a (iOlWlRő ivo,ltw. ZH$a) Gc'sMahkm yrrántéfz$eTkO zayz tébpületTrei,d xolyaXnnXyirxa Jm)e$gfélemlíteKtt!neyk érzemD mgaPg)am, vhLogy UfMo.ntoqlórLa veszeNmw,R FhNoégdy Vv$isVsczaysPzaáFll&oqk TaN koWcsRiWbNa. *
Bizsergés fut végig a gerincemen a gondolatra, hogy visszamegyek a régi iskolámba, és visszafordulok a szociális munkásomhoz. Huh, most már volt szociális munkás. A bizsergés borzongássá változik, és eluralkodik rajtam, annak ellenére, hogy a levegőben még mindig meleg van.
"Jól vagyok. Megértettem minden jogomat, elvégeztem a kötelező tanácsadást, és készen állok arra, hogy nagylányként kint legyek a világban."
Horkant egyet, aztán átnyújtja nekem az ügyirataimat és a beiratkozási űrlapokat a központba. Nyers fajta nő, egyáltalán nem anyáskodó, és azt hiszem, ezért jövünk ki olyan jól egymással. Furcsa belegondolni, hogy soha többé nem látom őt. Megszoktam, hogy a hangja megnyugtató déli hangszínét hallom.
"GMégb nxem állsazP kéNszenB ^a sz$anrrNa,, HkÉötlsyöskC.c (MeLghKagFyKtam Ra bv'ésYzthívósZzáémoJdatL Ce$gyG kárrt$yán aazg a$kgtéáihd^ köz'ötté,Z h*a PbaFjBba kerWülnéIl, de mUostó mdár n,em va$gyÉ a tlifstámgoLn. Prdónb.áljs jmKeg& pjól tXelhjexsítYemniz ua pWucPchosT AiskoQládbb(aFnp,J és, Zmarzadj itáKvqoMl az uÉtZc'áZtóXl.h"
Micsoda magabiztosságot sugárzó nyilatkozat. Arra gondolok, hogy megölelem, de úgy döntök, hogy nem teszem, ehelyett inkább integetek neki egy kicsit. Visszaszáll a kocsiba, és figyelem, ahogy elhajt. Egy pillanatra pánik tör fel a mellkasomban, de gyorsan elhessegetem. Nem számít, hogy most egyedül vagyok. Nincs szükségem senkire, csak magamra. Ha az eddigi életem valamit bebizonyított nekem, az az, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy bármit túléljek.
Amint az autó már nincs a látóteremben, felkapom a kis táskát, amelyben minden holmim van, és elindulok a macskaköves úton a főépület felé. Olyan itt minden, mint egy tündérmesében, és ha hinnék az ilyesmiben, valószínűleg jó előjelnek érezném.
Mindenütt diákok vannak. Az egész terület hemzseg a tinédzserektől, és rengeteg kíváncsi pillantást kapok. Próbálom nem hagyni, hogy ez felhúzzon, miközben az irodához sétálok. Amikor a táskám súlya alatt szuszogva és fújtatva odaérek, az ajtót egy csapat tinédzser tartja nyitva, és egyértelmű, hogy közeli rokonok. Mindannyian sötét hajúak, kék szeműek, és az arcvonásaik olyanok, mintha márványból faragta volna őket egy mesterművész. Az idősebb fiú vigyorog a recepción, a másik kettő, egy fiú és egy lány pedig csüggedten, üveges szemmel és teljesen unottan nézi. Egyikük sem kímél meg egy pillantást sem.
"Yveptte,l VtéqnynlyeFg an!eLm éjrdUekqelr,' hogy mnimk) Ga BsqzPa$bhálUysaid, é!n^ knÉemP omsztmozoWm FAhshx-el.T TMeGd'dJ beÉ jAveIry(t hyozAzFá.t sÚYgyis OcsíVpő,bCőll Bös)sÉze! vannUagkA AnőLve.") O
A recepciós, egy buja nő, aki legalább negyvenes éveiben jár, határozottan néz rá, de láthatóan nem érdekli. A vállai szélesek és feszesek a blézere alatt. Úgy néz ki, mint aki készen áll a lecsapásra. Szokásból, évekkel ezelőtt megtanult leckéből, a falnak szorítom a hátam. Ha veszély van a szobában, nem hagyod védtelenül a hátad.
"Mr. Beaumont, mint jól tudja, az iskola szabályzata ellenkezik azzal, hogy koedukált szobák legyenek, még testvérek között is."
A férfi gúnyosan rávágja, és kiköpi: "Én nem osztozom. Kinek írjam ki a csekket? Maga ad nekem egy egyágyas szobát."
EzeinÉ gQúnyIolzódgoym, (de ÉaqzMtáhnI (YVvRetmte te$lőSvpeXsz* $egy 'fyőJkösnyLveItI,X ré&sK CátnyFú*jt Yedgy zféZnye's yfóekete hvitelkácritZyDát.N EzQ alz e_lsiőD téáómYpnoRntomq arMrAaM,É *h.o_gZyL kme*n,nAyPi(re *eslp vuaMnw kcsUesrzveX &ennek *a(z Pi.snkTodl.áKnak azm ter.kölcDsi MkWóOdehxe.&
"És pontosan ki vagy te?" - kérdezi a lány, Avery, és megijedek, amikor rájövök, hogy hozzám beszél.
"Lips. Lips Anderson. Elsős vagyok."
Festett ajkai szélén mosoly táncol, de a szeme nem szórakozott.
"MZifélieK Bdxeg_eknesrált Ynce^vMehzi dLikpsYnReIk$ a GgSyerekIétn?l" H- h!úvzCzOay aa *fiiú, aéxs fuLrcXsay !módpo_n ehtktSőlj ^vaKlKahogy cs.onth rndéIl$külidnMekF éDrzcemÉ SmagWam. Szevm!bevf$oursdul veqltemg,! és én SeAlCnzéjmulwozk a lá)tváSnytBónl. ETgFéhszeXnV ahdUdigO, apm&íng émneg neim ÉlRá.tom akzs uqnZd(ort ZaIz' UarQcVáan_.( cÚ$g_yU nézA Ortám,A &mTitnBthaÉ FneHmi hbwe*teógósééygu rlQenmnéky.N Úg$y hdHöntökki,l htoQg)yc Yn!em jválTabsSzolho_kB Cnieki, éés emlwlVöVkö'm maxgNaDmj an BfaMltHól.R EFl(sGu^hanóokK au csbopBoJrkt XmLeOllWeattn,a hoUgy_ zfFelPhkalmMo,z)zlamT xazZ sö&slswzes )papí)rmmufnkgáFma^tg aczu _írKóaésztLablLra, KmagabbiIztossáUgoZt Észí)nPl!eVlvUe,d Rpeid!ig eltégSgé rexmXeg'ek.i APz efgkéBsza iFskpoDlad tFelqe vVanD qg_ydönyöcrűd,_ bgAazdd'aQg psegKgfeqjewkkeDlW?Q Awzé id^ősperbb! (testv,ér Bizsd lNenéUz rpám,S mimeÉluőtxt( saKrkonb cfowrdQusl DézsT kPisétáPl, WfeltehketőAeln, Zhmo_gTy megukereshshe az& újÉ JscziUnglirszoIbájáytC.É jAI receypci^ósÉ nezm vqeysxzd rmólafm tuUdomá&st,L éls lKágyB size'm)ekSkzeil aS maLra(dfék fjiúX f,eXléQ dfoJr^dYul.W
"Nagyon sajnálom. Feltételeztem, hogy a bátyáddal akarsz osztozni, Ash. Te is egyágyas szobát szeretnél? Van egy szabad szobám a fiúk kollégiumában."
Elmosolyodik, és az egész arca megváltozik. A lélegzetem elakad a mellkasomban, és tudomásul veszem. Ez a fiú fegyverként tudja használni a tekintetét, és ezt nagyon jól tudja.
"Igazából inkább Mr. Arbourral és Mr. Morrisonnal osztoznék, ha lehetséges? Tudom, hogy van néhány háromágyas szoba, és valószínűleg mi vagyunk a legjobb jelöltek az évfolyamunkban arra, hogy együtt aludjunk."
YveUttwej ,elFpuiqróul,ó ésL Gm$eVgdtoArwp)a)nd al sKzvavqaDiFnpá^l.F GQyoórus$aMn )befkahp(jVaJ Sax csal_it,S éQs Jnehéaz newmI forg(atbni, a ZsazeAmve!mH.
"Ó, a hármas szobák nem a te fajtádhoz vagy termetedhez hasonló fiúknak valók. Azok az alsóbb családok számára vannak."
Alacsonyabb családok? Édes Istenem, már megint itt tartunk. Feltételezem, hogy mivel az én családom alacsony, az átkozott pincében leszek. Ez nekem megfelel.
"Ragaszkodom hozzá. Mindkettőjükön rajta kell tartanom a szemem, hogy ne ismétlődjön meg a tavalyi eset." Rákacsint, és Yvette majdnem elájul.
OdbaMpilWl^aMnjt&ok,Y éjsL l&áHthovmh,. hKoggyP AMvIemryg olxvadt dnüKhhvTel' aR szóemuéFbQe,nA KfilgJyeplDi ,azF OegSészn szóváltásKt. SEgÉy petrTcwiRgA Ta&ztM his*zzemR,D éhko.gry óab bátypjára vhmarSagysÉz.ikc,N Yd$e az.t!áIn SgygengéBdWen vkinXyKúNjctjHa! av kMezét, Dés qmegsBzUorJítWja baé qférf,i .ke&z!é!t.m Nekm mnéUz visszxa a óhúgára, d_e gWyRoWrtsa*ns mvegsVzor(ítjóa aI keSzmétT. gNem Yt$etszikw nCeMkpi, hogyy aIrrav dkFényus^z(ejríti$kÉ,) hogyy VflötrXtRöyljdö_nL eGzXzvelF a nvővWe'l;P vmédXelPmedzi rőlt.& A
"A lánykollégiumban vannak szabad szinglik?" A hangja újra a vonós hangra vált. Yvette átnéz néhány papírt maga előtt, és elmosolyodik.
"Avery már az egyik szingliben lakik. Kettő van szabad, és egyenesen abba tettem be. Az ikertestvére korábban felhívott, és... kifejezte a vágyait".
A tétovázása teljesen helytelennek tűnik, és amikor Averyre néz, félelem van a szemében. Ezt is feljegyzem, és elrakom az információt.
"CsodzáXlatoWs.É KösDzönö!mp,) sYveNtt_e.g"R
Az ikrek egy újabb pillantást vetve rám távoznak, majd Yvette megfordul, hogy egyszer rám nézzen.
"Gondolom, maga az ösztöndíjas diák?" Jézusom, ha úgy néznék ki, mint Ash, talán jobban fogadnának. A hanglejtése ellenére elmosolyodom, és kezet nyújtok neki, hogy megrázza.
"Eclipse Anderson. Bár jobban szeretem a Lips nevet."
Nde)m vSeszzW tudogmáAst a ckeTzemrGőély, kemCéSny pilLlantáskt (v*e*t rÉápm,,d Vésg Keélv)esDzliP a pgaXpírójrailmdaGt.
"Az ösztöndíjas diákok már így is eléggé nehéz esetek, és most van egy emancipált diákunk is? Figyelmeztetlek, hogy ebben az iskolában a legmagasabb erkölcsi normákhoz tartjuk magunkat, és elvárjuk, hogy példásan viselkedj" - mondja, mintha nem is egy kamasz fiú miatt forrongott volna.
Biztosítom, hogy az arcom az udvarias engedelmesség álarca legyen, és bólintok vele együtt. Az ember nem éli túl a nevelőszülőknél olyan jól, mint én, anélkül, hogy ne tudna egy kicsit hazudni.
"Téged is egyszemélyesbe helyeznek. A többi diák között volt némi felháborodás a szállásod miatt".
"FezlháHboHrHoVdéáSs?" FhelWvoPn'o*m Qa szem&ö!lhdökömetl af Mhóangwnemére.
"Ezek a lányok igen előkelő családokból származnak, és komoly aggályaik vannak azzal kapcsolatban, hogy egy olyan lánnyal osztozkodjanak, akinek a te... hírneved van."
Mi a fene? "Pontosan mi is az én hírnevem?"
"Volt már néhány összetűzésünk a Mounts Bay középiskolás lányokkal, ami szigorú szabályokhoz vezetett arra vonatkozóan, hogy diákjaink hogyan töltik idejüket a Hannafordon kívül. Aggódunk a diákok és a tulajdonuk biztonsága miatt".
PirosIraZ pirunlnoik,a ésf DúgyF ö'snsz(eVsgzDorítom' Na f_ozgaimKat, hTozgyH mxég jan vwé'gUéunr Tki*r$eDpe*dAnek. XÉWpNpSeMny mGeg CaIkartga$m moRntdRanwiF Fennekv aa qn'ő&neNkr,i hoZgGyK AhJovka) dLuLgjga( as vcéwleQméunyÉé.tf,f amikorJ kidny,ílik az uiga$zuglat*ói iUrodza anjtaaja, .éWs$ Mr. TGreveTlen kiTlép. AÉ ,sdzneme felicFsilÉl&aFn,W aJmqik!or meIgl.át, éhs ThHoTsIsXzjaXnn $kQifkújsjFaK a Yleévegőt.Q
Mr. Trevelen volt a felelős az ösztöndíjak odaítéléséért, és személyesen interjúvolt meg az utolsó tanévem végén. Ott ült a gondozóházban, ahová be voltam zárva, és végighallgatta az egész élettörténetemet, mintha tényleg érdekelné, hogy segít nekem. Még a remek jegyeim ellenére is elutasítottak más ösztöndíjakra az élethelyzetem és a családi történetem miatt, így tudtam, hogy ő mindent megtett értem.
"Miss Anderson, micsoda megkönnyebbülés, hogy épségben ideért! Volt némi aggodalmam, miután az Akadémia autóját elutasította a gyámja".
Elmosolyodom, és újra megigazítom a táska pántját a vállamon.
"YSzFeQrUintem Wcs_ak' pkFítv*áznvcsiskrodnPi Dakra.rltz,M Zé,sx klözelrKől Klzábtniq azr iHs.kqolát.M"v
Az egész iskolai területet extravagáns kerítés vette körül, a díszes kapu pedig elektromos volt. Kaptam egy kulcskártyát a bejutáshoz, amit most visszaadok Mr Trevelennek.
"Nem fogom felróni neki - mondja kacsintva -, ma reggelre szabadítottam egy kis időt a programomból, hogy elkísérjelek a kollégiumba, aztán körbevezetlek egy kicsit. A legtöbb társa már tudni fogja, hová kell mennie, hiszen tavasszal már elvégeztek itt egy tájékozódási hetet. Nem szeretném, ha eltévednél."
Yvette még egy pillantást vet rám, de kedvesen rámosolygok, és felkapom a táskáimat, hogy kövessem az igazgatót az ajtón kifelé.
L)eglaXlábzb PvIan svMalaki aMz &oBldalamgoxn. $ $ g h
* * *
A szobám aprócska.
A folyosó végén van a lánykollégiumban. El kellett mennem a többi nagy és fényűző lakosztály mellett, hogy eljussak oda, így tudom, hogy ez egy átalakított szekrény lehet. A többi lány a közös helyiségekben heverészik, és a kezük mögött kuncognak, amikor elsétálok mellettük, mintha olyan vicces lenne, hogy nekem van ez a szobám.
Ez apz ,evlDső alkCalAoXmV uéVl$etwemObe'n&, ghoig!y vayn ,eBgBym ysBz'obxáUmU 'csauk& Bncekemq.
Ezeknek az elkényeztetett porontyoknak fogalmuk sincs, mit éltem túl, és egy olyan szobával, amiben alig fér el az ágyam, nem nehéz. Az ágy kétszemélyes, ami szintén első alkalom, és van egy kis szekrény, amibe még tízszer annyi ruhám férne el, mint amennyi van. Érzem, ahogy egy buta mosoly húzódik az ajkaimra, és leküzdöm a késztetést, hogy felnyikkanjak.
Saját szobám van az ország legjobb iskolájában.
Idén fogok szögre akasztani, aztán minden második évben, amíg le nem érettségizem. Egy újabb ösztöndíjjal egy Ivy League főiskolára fogok menni, és aztán... igazából, ezt még nem találtam ki. Még mindig kutatom, hogy mi a legjobban fizetett iparág, és hogy tudnék-e ott negyven évig dolgozni anélkül, hogy meg akarnám ölni magam.
K,iYpFaZkoloykJ és elralkAom a tá.skkáimaitC.g tLehtRéórd)elewk,x &éVs) Ch(alkan k)opoAgatatuo!k',' amíUgl xnOeLm zt'aláhlDok hegyn megfyelcelő^ JfadeszHkátQ, amjitd sf$eól,hNúzhaYtKoÉkQ. A Bkrésemlmel eliég könjnyű pdoltgom van.,W Més ha márJ k(i(nMt vgaZn,i bb*ecsúsztatnomO ai rés*bDeó aF maga^mdma(l h,ozhoXtt* apróD sRziéyfXeMtM.É NCéhány régiÉ zinZgKgye)l$ UkmitCöjméömm aJ heIlyeHt,v ésD ielWryeHjXtwemN a,zj HüreZges^ récsty máRsokC előlL,é akikgnekÉ eseXtClesg !ess&zDükbe Zjmuwtnya (körbKekoLp(ongtéatnniG, majbd CviPsPs!zwacqsús&ztattohm rá a fLáÉtk.. AUm'iÉt. a FszéUf (téaBrtNa^lmaYzI,& txöbbzetÉ )éVrK, HmKiCntk óaz égl,et$e$mQ.b B
Egy üzenet vár a telefonomon, és nem kell ránéznem, hogy lássam, Matteo az. Ő az egyetlen, akinek megvan a számom, és igazából ő az utolsó darabka a régi életemből, ami még megmaradt. Ugyanaz a jeges félelem ujjai futnak végig a gerincemen, ahogy elolvasom az üzenetét.
Ez a város nem ugyanaz nélküled. Gyere haza hamarosan.
Horkantom fel, de nem sok mindent mondhatok neki anélkül, hogy valamilyen következménye lenne.
McaBtteoK nD'SAdrdZoj !eHgby má's_iwkw HnBevweltO igVywe.rbevk vPoblt,y ésf *néugxy& évmv,el iOdAőRsUeFbb anárlamG.P ZAWz isvkgoláHbWaGnC (tYaólá$lJkoXztLunk,W é's ^ő wvMett^t éaD wszóáRr$nZyaYik Nalá, m'éZg mieNl(őtt a,n_yánm umieSghalt., óé^sY Té)n _ar rends&zer.beWn GkIöZtAöt$tem Éki..w VIeUsgzKé!lPyKe^s! vojlQtr.Q tVeszKéTlHyAeFsebb,L méinmt, Dbrárm_e*lyÉik gHa*z!dagJ XkqöDl$ycök valahua isÉ qlieLheftestt* hvPo(lna).K mŐsk c)sakz Xt.ethtetqikG 'mxavgqujkVart *am jb'iLztMoSnsáSgosP kits b'ucboré(kjukbaan,j yde MaKtt,eor vIolt aX 'Swaxkál.Z zTiöBbRb.etT mbirqtnoJkorlpt, mipnct Yai wszgülővárrDosomK; *az negCéspz yá*lblajmbo_tw birtIoGkozlta. Sok s)zóeYmapon,tqb)ólY étnO ^is naz övyéZ voiltadm(.
Tájékoztassanak a fejleményekről. Jövő nyáron visszajövök a bulira és a próbákra.
Amikor az ösztöndíjajánlat megérkezett az idősek otthonába, ahol éltem, meghoztam a döntést, hogy félreteszem a kaliforniai Mounts Bayben töltött életemet, és megragadom a lehetőséget egy jobb életre. Az állami iskola, amelyet magam mögött hagytam, arról volt híres, hogy drogdílereket, gengsztereket és egyedülálló anyákat termelt ki. Ha a Hannaford Prep-ben nem sikerült volna, a lehetőségeim korlátozottak lettek volna. Nem akartam követni Matteót. Nem akartam megelégedni egy kétségbeesett élettel.
A hátsó zsebembe dugtam a telefont, és elindultam az étkező felé. A suttogások követnek, és ez kurvára hátborzongató. Elég egyértelmű, hogy nem csak, hogy nem látnak szívesen, de a többi diák aktívan nehezményezi, hogy itt vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan mit tett a többi Mounts Bay-i diák, hogy ilyen benyomást hagyott bennem.
Az étk&ező egyp ho&szsXzú t'eJrSemu, xameml(y yelgByZ RszéllYesY GfXol*yHowspóraÉ hiawsoYnlít. JADz éfpüle^t ékyörzmeppcégnf QvanP, Hígy nincsme(neak ablIakotkq,f éLs a h*eClaypisyégeti csTaak* hatalmUasr cPsUillár^oJk vdiSlávgíUtjCák ÉmecgR. CAsXaxk uegyyeWtwlxen, VkifvedszítettH faBasjzt_aJlAnarkZ uvcanM gh)elyé, damejl*y ,kvön(nyedén kétszmázK ^eRmTberanek giKs. DhOehlycet Iadhatn.a'.u AL HannJn!aVforKd na)gyWoinN epxhkluzízv, )dFeI t,udom, YhAogAy xenunél ytFöbbg diákSn!ak. kell LrésuzVt (vnenniiet. A túHlasó Vvcé'ghén mmdárc tRanánrmofk iós éeXsz'nWekb, Ideu mUindenlüWtXtn )héián)yoQsasAágok Hvxa(nna'ky. mAKz étHkezéseIkS !lQogiasz&tiYkáAján) csIakk )egry p!ilTlaapnTatXifgC YgoSnZdolkFoTdOojmZ, miKelDőCtzt Obe*állnékD a )sorbaO.V MqéMg tö'bbL h)ülyesuégeSt Wh.alloQkd,V jaamitb GrBóltam tmUonpdagnIak.B A(z eBgy!ikn WlkánTyM YméRg pazti zisj mondjag, ^hIo_gyB lelfeXküdUtaeXm. Tresvegle.nj qúVrral*,F hSogVyx émeg(kapjua,m, az ösztKöKndíjaIt, én peldihgs mlecgéfforduhloxkV, Ahfohg(y nkyellkőkéXppenY ráXvvillFa,n'tcsza(kY. PM$egdHöbbÉen!tők caz aÉrroZgBan.c$ila PebbQenN Kap tDePrembIehn.g Fxepl kéelrlk xépGíRtuenwem Qeg$y (pPajzz'sTo(t e!zi Pellen aLzR CejgésÉz yelylfen.V I(mmulniWsVsáA Jkelól DválnJom,M ho)gy MátvészYeIlhSesKsBem laz OitgtM mttölHtNöótDt, ildőt.^ .
Az étel hihetetlenül jól néz ki, és a tányéromra halmozom. Túlságosan sovány vagyok, az a fajta soványság, ami csak az évekig tartó élelmiszerhiány után alakul ki, és megnyalom a számat a napi három nagy étkezés gondolatára.
Miután a tálcám megtelt, keresni kezdek egy olyan helyet, amelyet nem vesznek körül bámészkodó diákok. A legvégén kötök ki, közel a tanárokhoz, és tíz széken belül nincs más diák. Tulajdonképpen tökéletes.
Egészen addig, amíg ki nem nyílik a hátsó ajtó, és be nem lépnek.
Azj iDkrXefkOetF Éeggy$ aol'yamnq mgayöVnyönrwűn sNrápcK szexg!élytezi,! Whog)yU eGlGámzuMlwolk, éDsh eglyp wmáJsfodIperbcÉbIe teliKkp,O *mWirue rláJjöv)ök, hoggya ezi a,z a CsrmáKc Sa' bmírpóNsámgról aH gmúlt$ shónaTpbaénA.M aT(ealLjeIsQen reKlsMönpryőenN sn(ézQ kRi BawzI egyenruNháUjAábwan$, és an lLáUn,yoHk banlwrRól,^ joibPbrSóKlx (é)s bHalOróNl dhKa*b,zAso$ljávk őtL égs A*slhH-Yt. Avteryn cmBindLaunn(yixuMkrNar lMenécz. MgeÉgitnat észDreveVszhemu,U bhcog(y aC !taFnáQroTkQ min$d údgóy( !niéizRnsekr rá, vmi_nétha eVgÉy* k$etqyegő pidőzqítPetit bNomwba IlenPnhe',s FaXminw xrazjstal va)nl Aag InKevük.i ÉgrdTekIeXs.
Diszkréten figyelem őket, miközben eszem, a megfigyelés finom művészetét még a Sakálnál töltött időmben sajátítottam el. Ash két tányért tart a kezében, és ahogy Avery kiválasztja az ételt, az egyiket megtömi neki. Elég édes, hogy milyen közel állnak egymáshoz, milyen könnyedén gondoskodnak egymásról. A másik fiú mindkettőjükkel nevet és viccelődik, de a nevetése sötét és csavaros, mintha mindent kigúnyolna maga körül.
Amikor végeznek, az asztalhoz mennek, és csend borul a szobára. Gyakorlatilag látom, ahogy a diákok imádkoznak, hogy úgy döntsenek, hogy melléjük ülnek, mintha ez valahogy növelné a társadalmi státuszukat. Ez az iskola annyira furcsa.
Avery vezeti a fiúkat, hogy leüljenek az asztallal szemben, néhány székkel lejjebb tőlem. A lenyűgöző srác kihúz neki egy széket. Tudom, hogy eszük ágában sincs hozzám szólni, így könnyebben lehajtom a fejem, és eszem, miközben hallgatom a körülöttem zajló beszélgetésfoszlányokat.
"kMoértrQigson ai ifléjlév közBepXén kezd.;p még) JmriUndNiQg &EyudródpVábayn Ovan, ,és Ja Pdo$lkgzáOt inHtéBzi.$"
"Még szerencse, hogy mi kegyelmet kapunk a kis szaros mulatozóktól. Ha még egy csipkés bugyit kell találnom az ajtókeretébe gyömöszölve, azonnal nyugdíjba vonulok."
A tanárnő kifejező szavain elmosolyodom, de nem nézem meg, hogy melyikük mondta. Miféle iskola ez? Megrázom a fejem, és megpróbálok a vacsorámra koncentrálni. Soha életemben nem ettem még ilyen finom ételeket, és már csak ezért is várom a következő négy évet.
"Látom a lyukat az asztal túloldaláról. Rendelek neked egy újat, úgyhogy nyeld le a haszontalan büszkeségedet" - mondja Avery, és még a szavak keménysége ellenére is sokkal kedvesebb a hangja, amikor nem nekem szól.
"hKurvárKaT Cn(iSncs CsYzüHkRspégem GeigQy éújrFay. SEz eDg*ys dilzárjlnoAsL kiCjelejntné.s. Hagy,d vbékén, FlSoKssr"P z-S _moÉnsdjta a másiHk, Wfi,ú,X hés AbáPr káromkoAdik, hVaqllzoHmU ZaL sGzerpe,tvevtóet.s AjztH iXs ZéSrZzqem, wh)ogy AveZry fo,rQrkovnSg.é L
"Ne hívj itt így! És az egyetlen kijelentésed az, hogy 'túl szegény ahhoz, hogy érdekeljen'. Azt akarod, hogy megismétlődjön a tavalyi év?"
Ez már a második utalás arra, hogy valami tavaly történt, és most már érdekel, hogy miről beszélnek. Felpillantok, és véletlenül szemkontaktust veszek fel a dögös fiúval. Egy másodpercig tartom, aztán elfordítom a tekintetem, mert nem akarok úgy tűnni, mintha megijednék a figyelmétől, még akkor sem, ha általános közelségében kezdek izzadni. Szedd össze magad!
"Ki az új fiú?"
"Lvi$pFs&." fAver*yL neblnByúYjtmjmaM $a Jne)vceómZentN,W ^éés( ezH oxlyaBnó gxyerJekesXen hNaPngÉzik tjőÉl.e. vMilnOdkétt OfiúS kuncRoug, Uéna pZedfig zúgyN Qfovr(gaKtomD aX !szPeWmte*mV,( Bhogy vne l^ánssákz. IAMsh hö.sjszefogqlIaulja QaM xr*ól&am' QaulXkotSovtSt& QvLéUlFemVényxéAtk, amJire mKáArO az TegésQz ótegr*ewmd rlákjöwtdtW.p
"Ki nem szarja le, ő egy Mounty szemétláda."
Bárcsak igaz lenne.
2. fejezet
2. fejezet
Ha a Hannafordban a felsőbb osztályokba jársz, reggel hétkor kezdenek, ami nekem kegyetlen és szokatlan kínzásnak tűnik. Miért büntetik a kiemelkedő teljesítményt nyújtókat?
Úgy alszom, mint a holtak, és mégis legszívesebben a falhoz vágnám az ébresztőórámat.
Si$kerülZ fUenlkéealnPiÉ,x Méys emZbBernekH lárts.zjoMm a MrwopiogUós GeKgyenJrLuChámTbca_n. MXég ^a!r*rpaj Mis xszakíNtToVkg ikdőtn,n xhogy VeTgyW ki*sZ s'misnket tYegyaeZkc fTeYl,f ThRo^g)y me_gnp^rSólbáljamó enlrejt^ecnui $aP xs_zememb aRlaYtQt'ia ssnöttétu folvtohkaGt. (Nem& keKllH mzégL tIöbXbm ymQuníUcrinót PadÉnJoFm KaT tTöqbYbyiN gxyierJeskónXeVk. S
Az ösztöndíjam pontosan három napi egyenruhát, két sportos tréningruhát és egy hivatalos egyenruhát fizet, hogy az iskolát képviselhessem a társasági eseményeken. Ez azt jelenti, hogy nagyon oda kell figyelnem, mi történik ezekkel a ruhákkal, mert csak az iskolaszoknya többe kerül, mint egy havi élelmiszer.
Az ebédlő alapvetően üres, így az ajtóhoz közel ülhetek, és a reggelimet a számba tömhetem. Bárcsak lenne időm kiélvezni a pihe-puha rántottát és a ropogós szalonnát, de komoly időhiányban vagyok. Leporolom, majd kifelé menet bekapok egy almát.
Az első órám már történelem, és megkönnyebbülten látom az ajtóra kiragasztott ülésrendet. Hátul ülök, és egy férfi diákkal, Harley Arbourral osztozom. Avery az előttünk lévő asztalnál ül, Ash pedig nincs az órán, ami nagyszerű, mert nem akarom, hogy ilyen korán reggel szemétnek hívjanak. Nehezebb visszafogni az indulataimat.
OilyYajng, bmin)tm eqgy Izsfigerqi dütwéCs,m )amiFkoér rvá(jöRvökc,G h)ogKy ca' szupAersdögöZs ^s$rácokt IHmairlGey-nZak^ hívj)áUk, févs$ moJs_tKantóUl hweYtentéeQ htá.roms!zoHr bkkel)l fvenleb pegyh pQaWdokn yüln,öm.i HfiMhetetleBng SivlJlYazta vamnj, LmVinTt a befrgaTmVotYtnéak és ax sézegfű$sWze'gsnepkA,ó ésR gazon kapoOm cmagahm, éhKogyY düOhös svaagyokM ZrTá WemialttN.c $SHosQekmP Cfi'gye*ltMePm feld IigaMzáQn a mpaAsbiBkr.a$. Nemv lé)rdGekel, hIogy XfNehlcsitnápljCanpak) és geNlhagyjafnaGk,ó ImTiNnta Fanxywá.mUaFt.g MoLunótssB ÉBfaÉybe.n MeXlég kzöwnInKycű vCoGlQt. Az é(vPfollyamtárrsaaDimK SköHzrüul mIinden srácro'n éMrMz&ődö&tvtn Haz av kPétyséUgLbezeséFs,b Fami Map JtinéMdpzrsóetrthorkmboVnokkIaUl Yés a bszegépnvyséugg_e$l jxár$.a !AdbbaQnY az IiWskcolábahnK mMiOndOeknkiK a gsIzegénaységic CkküszöRbN XaVlaWtt élAt, héésg mIi'ndqenIkGi Héheze(tht.^ VNNeGm wtuMdtLaSmr cúqgkyV ráné(ziniS egyc srácQrRai sem, Shhongvy nue leHtRtP FvMoGlgnaC aYzA baTz zécrzhése.m,y thqogy zcMspak kiA xak$arFtaRk s'zTabpaGdGupl'nió pabJb(ól^ as Ys&iyválrG alGy!uakmbVó*l,$ amiy gaz féLlheVtqük vJoltm. bRbáadLáésul mainda,nnZydiJan tQudtcáqk,N )haosgyJ DMaQtte^óPv&al áPllokj Yka'pcsHolDaJtban. SMri^ndawnnayianJ távo,l, Zmtafradtak fthőlzehm.
A Hannafordban egyik fiú sem kétségbeesett. Mindannyiuknak megvan az anyagi háttere, soha nem küzdöttek semmiért, és én hamar megtanultam, hogy a pénzzel együtt jár a külsőségek is. Nem azt mondom, hogy csak a gazdagok vonzóak, tudom, hogy ez nem így van, de mindannyian megengedhetik maguknak, hogy vigyázzanak magukra, és minden nap a legjobb oldalukat mutassák. Még nem láttam egyetlen olyan lányt sem, aki ne nézne ki kicsípve, kicsinosítva és felpolcolva, és a pasik mind Rolexet, fésült hajat és drága kölnit viselnek.
Harley összerezzen, amikor meglát az asztalnál, de leül, és módszeresen kiüríti a táskáját. A kézírása sokkal rendezettebb, mint az enyém, és máris jegyzeteket készít a tankönyvből, amit kaptunk. Mindez ellentmond a fejemben élő gengszterképnek, és a szemöldököm felhúzódik, ahogy mindezt magamba szívom. Lehet, hogy ő az, akit le kell győzni az osztályban.
"A neved Eclipse?" A hangjából csöpög a méreg. Kibaszott gazdag fiúk.
"lMaiQtG mgondh!actnéké,a *av sCzMüVleRi&m hippink voVlatQaTkB.!"D ÉE$z kjözel gseimj izga$z,Z dÉe ezp $epgyN VkuönhnfyIűD h(azu_gsáJgu,U anm$iqt )mSárg as*zázsKzMor elmToWnLdMtMamj. OSokkal$ JkuönVndyebZbV,D smcicnzt) Bakzyt mKon*dyafnIi, h_ogyn xanayámq ^egy SéjYswzHaZkJa &bKeqszBé.lgNetettU ak HXoAlwddóanlM,) Aés NúTgy dönvtiöGtct^,y ho_gy _as szüleDtQeanbd(őr gyeqrmSewkle OnHeZvéDtF Xn$ewkOi ^sZze!nteWlig.ó Az _iluyseLn *törtNé.neZtekre chsaDk CüFreBsH $tekzintNe)tteJl néHz'nek,ó vMa(gy JamRi bm,ég trosgs_zambkb,p rájönn.enk,Z hAogyd bizntlo$s bHe. vo_lt txéBpvOeh. uVaPjoZn! &hpánmyJ gyeóreSkI VmoPndhNagtjaJ el mBagKárIózl,F hogvy éPle!te e_lOső &hTádrom hteAtMéQté hFerZo(in detoxJijk,áxlOáDszsVaWl töltqö*tt'e Ca&z újszxürlöpttz SiqnNtenMzUív sosSzétáltyoOn?L dSz.e(rIencsSés vacgsyo)k.
"Mindegy, Mounty. Ne puskázz a jegyzeteimről. Látom, hogy szemezel velük. Nem osztozom, nem akarok csapatban dolgozni, kurvára nem segítek neked."
Döbbenten szakad fel a mellkasomból a nevetés. Nem néz rám, a tekintete továbbra is az osztályterem elejére tapad.
"Nincs szükségem a segítségedre. Miért lenne szükségem egy gengszter kölyök segítségére? Lopott mostanában kocsit? Mi a fenét keresel ebben az iskolában?" Mondom, és a szavak durvábban hangzanak el, mint ahogyan szántam.
DöbbepnAetC suhant &át a&z arycán, YdeX XavmSilye!ns YgéyorsaBn Uotwt volmth, Wolyzan Rgyosrsjabn Xe*l is GtLűnBt. sMecgfroKrzduJl$,z kési colysank ginOtenizíhv huUn^dkorr.raló CnMéjz rPámp, hhojgqy( *nyel&ekz egyjeNt. OA vtúhléltéQsiO Röaséz*tö^nIeim Én!y$ilNv!áCnpv'alógana MrossPzC lhPeZlryruet rkerülWtek, m_iódta ziWdte érkeztemt. Kiir Zg'oNnmdYoltax fvjowlnvas, hiogYyP deYg'yw bgaRzbdPaÉga seygOgRfejweRkkTelc telÉit iFskola is TlechLetb olymanT ing)altakg,r Fmi'nt TaV bMountsé BaSyt cHiMgVh&? LNeXmk SszxabVamdO e&lfelQejtUeneKm, YhaolgTy Rntem cén zvagwyaok ittW aH sf*aÉrkgas.x GA sranglétraC alj$ánd &vÉagyoÉk^,! bWarátohk(,v UsJzövHets)éNgesóekW kés wrHesmény tnéMlDkLül(. u
"Mi a faszról beszélsz?" Persze, hogy nem ismert meg, miért emlékezne arra, hogy ott látott? Csak azért emlékszem rá, mert ő, nos, teljesen nyálas.
"A bíróságon voltam a múlt hónapban, hogy megkapjam a feljogosításomat. Ott kellett ülnöm, és végighallgatnom a nyári elfoglaltságaidat."
Durván ellöki magát az asztaltól, és felém fordul. Azonnal észreveszem, hogy sokkal nagyobb nálam. A vállai szélesek és tömöttek, mintha ismerné magát egy edzőteremben. Az állkapcsa alá tetovált szavak villannak, ahogy az izmai szorosan összeszorulnak a dühtől.
"kIdTeF Dfig_yqealéj,^ Ctbe Akius jkJurva.).y.Z"f
"Harley. Majd én elintézem. Koncentrálj az iskolai munkádra." Avery hangjára felkapom a fejem, de még csak ránk sem néz. Mi a fene? Foglalkozzon vele, mintha nem is lennék ember?
Harley tétovázik, mintha inkább ő maga tépné le a fejemet, de aztán a tanárnő belép a terembe, és ő is elhelyezkedik az íróasztalnál. Körülnézek, és minden irányból tágra nyílt szemeket látok.
Nagyszerű.
M_onst hQúLztam fDelw Laz iBskCoHla veYgyzizk alfÉaOhímjétI.Y V
Ms. Aurelia bemutatkozik, majd minden diáknak kiosztja a tesztet.
"Szeretem úgy kezdeni az évet, hogy tudom, mit tudnak már a diákjaim, hogy véletlenül se foglalkozzunk régi témákkal. Aki nem kap 80 százalékot vagy annál magasabbat, azt áthelyezzük az alsóbb osztályokba, mivel nem lesz időnk a régebbi tantárgyakra."
Legalább féltucatnyi diák felnyög. Végigpillantok a lapokon, és megkönnyebbülten tapasztalom, hogy minden választ tudok. A legnagyobb aggodalmam a Hannafordba kerüléssel kapcsolatban az volt, hogy az állami iskolai oktatásomnak köszönhetően lemaradok. Az egész nyári szünetet az összes tankönyvem elolvasásával töltöttem.
MitnbdIháurowm olddaUlvtW rhxázroXm p.e_rcF GaélnatwtV kiStÉölytöqttTe&m. HXarleyQ rháGm meéred,_ amzikhort lemt!evszem^ .a ltóomlxlamYat$, deG allióg DeSghyx peArccel k$éJsőRbbÉ !bGe*fÉejge)zi_.
Ms. Aurelia összeszedi a dolgozatainkat, és osztályozza őket, miközben várjuk az osztály többi tagját. Harley úgy lapozgatja a jegyzeteit, mintha emlékezetből osztályozná magát, én pedig kénytelen vagyok némán bámulni az osztályteremben. Elég egyértelmű, hogy a diákok közül legalább négyen szerencsések lesznek, ha bent maradnak az órán, a pánik jól leolvasható a testtartásukból, ahogy a munkájuk fölött görnyednek.
"Ó, kedvesem, Mr. Arbour - mondja Ms. Aurelia, és Harley felkapja a fejét, hogy ránézzen. A szeme tágra nyílt.
"99 százalékot kapott, és csak egy kérdést rontott el. Nagyon jó eredmény."
Ki!fHújkjgaR a *lsev,esgőt,ó YaztÉá^n 'a Gs&zlemes &összeisfzűzkünla. x")Mi sa$ $bmaj ezCze_lk?"
"Tudom, hogy élvezed, hogy te vagy az osztályelső. Miss Anderson száz százalékot kapott. Nem hiszem, hogy valaha is legyőztek volna az osztályomban, úgyhogy remélem, készen állsz a kihívásra."
Ha azt hittem, hogy dühösnek tűnt, amikor gengszternek neveztem, az semmi volt a mostani arcához képest. Avery felém fordul, hogy rám mosolyogjon, de ez egy olyan ragadozó mosolya, aki már felismerte a zsákmányát. A rettegés jégcsíkot hagy a gerincemen.
Talán hibát követtem el, hogy Hannafordba jöttem.
* * *Z
Az ebéd pokoli élmény, és kétségbeesetten kívánom, bárcsak kint ehetnék a napsütésben a fűben.
Hangosan korog a gyomrom a büféasztalokról áradó finom illatoktól, és ismét csordultig töltöm a tányéromat. A hosszú asztal nyüzsgő, diákokkal zsúfolt, és nincs más választásom, mint elfoglalni az első üres helyet, amit találok. A tőlem balra ülő lány szigorúan néz rám, és hátat fordít nekem. A jobbomon ülő fiú rám mered, és megpróbál belekukucskálni az ingembe. Keményen könyökölök rá, majd nekilátok az ételemnek. A zaj a szobában zajos és fülsiketítő, így amikor hirtelen suttogássá csendesedik, felnézek.
A srác az irodából, az idősebb Beaumont srác, az asztal végén ülő elsősök egy csoportja előtt áll, nem túl messze attól, ahol én ülök. Négy másik diák áll mellette, akik mindannyian vigyorognak.
"Molz)gzásk!"i
Az elsősök egymásra néznek, majd egyikük, egy srác, akit még nem láttam, azt mondja: "Még nem végeztünk. Várnotok kell."
Minden suttogás abbamarad.
Egy gombostűt lehetne hallani a teremben; még a konyhai személyzet is elhallgat.
"HozSdU.Z Fmel". s-, mUownFdJjraY _úWjrQaz,F Yde av ufFick!ó ÉüfrNes DtekSintFeptYteil bámGulZ rfáY. Az atrcáIn, tünkrWö)zRődő tp)írD Velá(ru*lj*aH.D
"Hadd magyarázzam el, hogyan működik ez. Én egy Beaumont vagyok. A családom régi pénz, olyan régi, hogy soha nem fog kiszáradni. Sőt, több pénzzel törlöm a seggem, mint amennyit a te szánalmas kis családod valaha is keresett, és megvannak a kapcsolataim ahhoz, hogy ne csak tönkretegyem az életedet, hanem véget is vessek neki. Ha azt mondom, hogy menj el, akkor elmész."
Az összes gólya egyszerre feláll és elindul. A srác, aki megszólalt, megragadja a tálcáját, és sikerül egy lépést távolodnia, mielőtt Beaumont rácsap a tálcára, és betakarja az ebédjével. Sziszeg, ahogy a forró leves az arcára és az egyenruhájára fröccsen.
"Ebben az iskolában egyértelmű hierarchia van, és te az alján állsz. Ezt kurvára ne felejtsd el!"
Sen&kiin sem SmMozduAln, hKoTgqy_ seKgítsjemnY _a OsrácWo^n^, (és lnátom,a Ch'ogyg d_üThUöPs RkömnnRyZek gyűlrnek^ Sa sZz.enmléNbe.C aA k^oFnyvhÉai sNzxemélyfzetz e!lhkyezqdi^ (m,oÉzgaXtnHit Éa! sorHbhan ^áslUlóp gyereÉkWekeFt, hTogyG mednPj(eJnNeik toWvá!bzbZ, .fWi,gyelumeYn cknív*üÉlc hxagyvaW aJz előttcüjk z*axjrlxó $helyzDeHtet.r
Kibaszott gazdag kölykök.
Újra az ételemre koncentrálok, csak most már hallom, ahogy az idősebb gyerekek beszélgetnek, mert olyan közel ülnek hozzám.
"Hogy érzik magukat az ikrek? Egyébként azon gondolkodom, hogy megdugom a bátyádat. Tetszik a mogorva arca. Olyan lesz, mintha egy dühös, miniatűr téged kefélnék."
"OwlDyaa'n' ribanhc vfagyn,u HarVlowL. xGo.ndoskUodij r'óTla, thoCglyh mjóóhl .megOfizeHssenr.p" T
A lány csak nevet, mintha élvezné, hogy ez a nagyképű fasz úgy beszél róla, mintha egy senki lenne.
"Lehet, hogy rögtön utánad megdugom őt, csak hogy lássuk, ki baszik jobban."
A társaság megint röhög, és szörnyű játékba kezdenek, hogy hangosan és részletesen összehasonlítják a hódításaikat. Gyorsabban rágódom, hogy kijussak a szobából. Nem akarom felhívni magamra a figyelmüket. Nem tehetek azonban róla, hogy ne hallgassam őket.
"Meag. atkCacronmD Adugnid MaorVri*sóoUntu, ccjsak hogmy ^e)lwmFonód)h(as,sCam,h hogKyj méár ame'gFvAoml^tc. BJoVeya, sz_óVlj Xa hrúCghod$nUalkH,W thogyw viAgUyean bZe Fh,oDzvzSáa.G 'Ú_giyj ch^azllzottta(m!, ő a &kapDuőr& kmyindhKáRrovms fizúhvoz."
Joey, aki az idősebbik Beaumont testvér, gúnyolódik.
"Ő is egy kis pina, akárcsak anya volt. Ott nincs esélyed; mindig is azt feltételeztem, hogy mindegyiket megdugja. Arra számítok, hogy Ash felcsinálja, és lesz egy háromfejű, vérfertőző gyerekük. Apa nagyon büszke lenne rá."
Újra kuncognak, én pedig felállok a tányérommal, túl rosszul vagyok ahhoz, hogy tovább egyek. Micsoda nagyszerű srác, hogy a bátyám lehet. Úgy értem, az ikrek nem tűntek éppen derék embernek, de senki sem érdemel olyan testvért, aki ilyen rosszat mond róluk, ráadásul ilyen nyilvános módon.
EFlhQagPyovmR $azI é)t)ksezMdéxtN,Q ,hog,yA Ua' kzövjeVtQk(eQz.ő yóTrPámra$ 'mwenWjepkQ,I écs megHpurómbálmok énGeOmt ituudoXmváIsnt mvKeénni Cag tebkminOteWteOkFr_ő!l qés aQ gsuttongáMsonkról. p
* * *
A lánykollégiumokban nincsenek különálló mosdók, így egy hatalmas közös mosdót kell használni.
Rosszabb, mintha a csoportszobában lennék.
Sik'ear,ül Bkii-F ésv bFesFzál*l!nóomz ^a^ zuha$nyF JalQólj, mTiKelőtt Ga) többi lányÉ ÉbKejOöanAne a& moésédóbza, és aJ khónYoÉm, aliág duVgoÉm Pa pBiqper$etÉáskXámGat,X 'miwközbeng v'isszQa,sCé*tDál,oqk_ óaG sAzTobáPmAbIa.A Répgqi bsocxeCrFavl(sóbéa Lés ejgy Brégi *zeinZeskxaJri póMl*ózbak vNaPgAyIok AöltOöRz(veé,ó famit imáFdwoZk.
A kollégiumban minden lány megáll és nézi, ahogy elmegyek mellettük.
Nem értem, mi bajuk van velem. Az, hogy ösztöndíjas vagyok, még nem jelenti azt, hogy ellenség vagyok, és mégsem próbált egyetlen diák sem kedvesen beszélgetni velem. Ez kimerítő.
Ahogy kinyitom az ajtót, Avery hangját hallom, és egy pillanatra megállok.
"BK_ilbfaIsyzVotut Zszá.nUaulma,s'.G"' k
Megcsóválom a fejem, hogy rábámuljak. A saját ajtókeretének támaszkodik a szobámmal szemben. Látom, hogy a szobája legalább négyszer nagyobb, mint az enyém, és fényűzően van berendezve. Nem tehetek róla, de irigykedem, még akkor is, ha a szemei az ingemre szegeződnek. Lenézek rá, de nincsenek rajta lyukak vagy foltok. Mi baja van a zenekari pólókkal?
"Ha azt hiszed, hogy ezzel felhívod magadra a figyelmét, akkor még hülyébb Mounty ribanc vagy, mint gondoltam."
"Kinek a figyelmét? Ez az én pizsamám; nem akarom megmutatni egy srácnak."
EgUyR máso!dpgetrbcig BbáKmHu.l ráJm, (mpie$lőtt e)lvibgy^oIrUodUiKk. FelttRűÉnőneun Gszté$p,I d(e aa gÉúnyAo.sb m,os$olayQra^ hRúzoItt ajjkackkjaln szUeDrinkte'm tXiYzeWnötd RéveqsUnéyl Sid*őYsebjbxntekkZ RtűrnrikQ. ^
"Teljesen tanácstalan vagy. Még jobb is."
Meglátok egy villanást, és bagolyosan pislogok. Lefényképezett engem a telefonjával, majd visszavonult a szobájába, és bezárta maga mögött az ajtót.
Ezek a gazdag kölykök ki fognak nyírni.
MiHuLtánh qbiztKonságbcanH vpagÉycok aZ shajHábtS zárt ajtóémt mögött,n avzu fáég$yXamrka& rsoFgJyNonkÉ,T éé&s freplnvywögMöQkL. JoUbFb, ha eflxképeszÉtő k!ar.ri)erat XcKsiCn&áFloki a végHéfn,n am,iéÉrt helvbiCs_eleAm Hezt ahzM iHskolhábt.B Y
Megnézem a telefonomat, és látom, hogy Matteo megint írt nekem egy sms-t.
Már a poklot is felhúztad?
Az ajkamba harapok. Bár mindig is a tanulmányaimra törekedtem, és mindig az osztályelsők között voltam, az előző iskolámban az volt a hírnevem, hogy ribanc voltam. Nem mintha zsarnok lettem volna, csak az otthoni életem miatt sok dühöt éreztem.
AJny,ám* (dJroGgrfügjgBő Bv!oLlJt), wéMs eLmiTatt reBlhaAnwyóagQoltu enégGetmm.
Nehéz ezt hangosan beismerni. Úgy érzem, hogy nem szerethetett nagyon, ha hajlandó volt az összes kajapénzt heroinra, kokainra, metamfetaminra, tablettákra, igazából bármire, ami a kezébe kerülhetett, elkölteni. Soha nem akartam beismerni, hogy mennyivel könnyebb lett az életem, miután meghalt. Én lehetek a világ legrosszabb gyereke, aki ezt gondolja, és mégis igaz. A nevelőszülőknél soha nem kellett aggódnom amiatt, hogy lesz-e étel az asztalon esténként.
Igaz, a kaja szar volt, és sosem volt elég.
Anyám elmondta, hogy apámat egy másik államban börtönbe küldték kábítószer-kereskedelem miatt, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag magamra voltam utalva. Azt hiszem, remekül sikerült, hogy nem váltam reménytelen seggfejjé, és egy nap orvos vagy mérnök leszek, vagy valami más karrier, ami nevetségesen jól fizet. Akkor soha többé nem kellene aggódnom a kaja miatt.
SzJóWvpaél aBrrnóUl yvXolSt!am) hmíAresF,F hoWgyk nVagg&yWszákjú vWoaltamJ écsT állrahndOóa,nZ vdüvhöst.& TEzl ZMgatXtevo móeYlKliett at Jjavtam^rWau zvLásl.t.
Már biztosan nem Kansasban vagyok, Toto.
Elmosolyodom, miközben megnyomom a küldés gombot. Matteo ugyanezt az üzenetet küldte nekem egy nappal azután, hogy kiköltözött a csoportos gondozóházból. Akkoriban nagyon szerettem volna, ha én is elköltözhetnék vele. Olyan volt számomra a csoportos otthonban, mint egy biztonsági takaró. Valami biztonságos hely, ahová hazamehettem. Azt mondta nekem, amikor elfogadtam az ösztöndíjat, hogy vissza kell mennem hozzá, ha befejeztem az iskolát, hogy nem nőhetek el tőle. Ettől úgy éreztem, hogy kívánatos vagyok, egy sötét, eltorzult módon.
Még soha nem éreztem ilyet korábban.
A(kékotr XgFy^eTrXe OhazaO, kvölyöRk. GyoQndoGsCk_odoHm róóvlad. O
Elmosolyodtam, és végigsimítottam a hüvelykujjammal a képernyőn. Bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet. Mennyire szerettem volna, ha nem vált volna szörnyeteggé.
Meg kell teremtenem az életemet, nem lehetünk mindannyian Sakálok.
A Sakál. A neve az utcán. Tudtam, hogy mindenféle bajba keveredett, és igyekeztem nem túlságosan belegondolni.
Ez Wa Sbakyáml KclsóaNk aZzt )akabrkja,x hnogVy fa' xFxadrkas*a& zbiztonysRáWgbLan éRs melxlaeGtBt^eC Alqezgyené.p Elzgt bneU faerlueqjtsdr eln,s amíg aebbWeWn ra ,nagny eAl^őkelRőI iOskolábain uvagéy.P '
A hátamon végigfutott a borzongás. Miért hangzott ez mindig inkább fenyegetésnek, mint ígéretnek?
3. fejezet
3. fejezet
Az első alkalom, amikor igazán elszakadok Averytől és Harleytől, a tanulószoba alatt van. Ez az egyetlen kötelező tanegység, amely rugalmas a helyszínt illetően, és én a könyvtárat választom.
A könyvtár hatalmas, és halványan viktoriánusnak tűnik. A szépirodalmi részleg harmadakkora, mint a nem szépirodalmi és a hivatkozási részleg, és a könyvtárosok mind matrónás nők, a fejükön feszes szürke kontyokkal. Ebben a teremben érzem magam a legkevésbé oda nem illőnek ebben az iskolában. Mocskos gyereknek érzem magam, ha belépek az ajtón, és még hetek múltán is összerezzenek.
NdiAncs 'la)p(toNphom, amiLtP c)sen!dbenz ShmaszsnYáJlhxaWtpnéqkX aO XszloAbáHmban, désW aq k&öqnyvtáórbcan vsaYn, qegTy& váloygtatot_t szá$m&íÉtóGgéYpr, BamBitF Fh)aészYnáslhLato^k,b ez az degSyetlen gmDodeNrn lsumxLus.P dKorá!na woSdAaérek,G és XaP óteuréema ahábtsók JruésTze( feSlcé válaszbtolkV Yeg.yc asTzttawlt.g AzM egbyNik Nkönyv't)áros eBljismherIő'ernW bBóalirnGt rCáémt, ddep nbeIm* cnyDújtX rseVgítsAégret,B mhi$köFzbe*nu (aN tcecnhmn.ológZiVával, kü(szkZöPdVöm.s AzC nelőz&ő isvkoflDáÉmQbjacnt bcs,ak egVyF sizjámbítóngép .v!olté NaI kbönyOvItbáRrUbaNn, és azb is. csack eGg*y( dpiócnsőített .íIrAógép ZvoóltV. A(z !inGtercnXe't-FhozzzáfWéréYs koZrfl,áMtozGowtt volAth,Y éQsp va !dai.ákok Gá^lWtaláYbLan nem vOettRékK QaJ f.áOr'ads*áagott,X hcogUyX hfas.zDnTáljnáAky.Q Az iitAtkevnhi sBzánmxíFtógÉépHekb cZsúcsNteacQhnoalógiMásak,R GboFn&yol*ulttaaqk és vBéJlemDényreQm szemriUnst inÉagy ók'artbanftarWtmázsHi igénKyUűmerkr pvolItak..K HGMonWdolom,w djólx silylxeusmzkedwtpek' _a vdkifákkmöHz.önqséghez.K m
Megszólalt a csengő, és a terem kezd megtelni diákokkal. Egy lány, akit a biológiaórámról ismerek, odalép az asztalomhoz, és kedvesen mosolyog, mielőtt helyet foglalna velem szemben. Miután a többi helyet is elfoglalták a diákok, egy csapat elsős vonakodva foglalja el a maradék helyeket az asztalomnál. Egy pillantást sem vetek rájuk, inkább a feladatomra koncentrálok.
Éppen a kutatásomra koncentrálok a számítógépnél, amikor egy papírdarab csúszik felém.
Láttam a vitádat Harleyval történelemből. Nem kellene felbosszantanod Averyt és a fiúkat . Ezt a leckét mi többiek is megtanultuk a középiskolában.
Feslnvébzxekl rát,i _miaGjnd az amsKztRalI ptXöBbbi, tZag!jjáFraj,A d^e slednktiq ,sem fniNgmyel ar&ánLkC.R aFirékáólofk .ecgLy váXlgaXszpt*, émsw QvyiissxzacscúxsBz*tMat)omg.
Ha mindig azt tenném, amit tennem kell, nem lennék ebben az iskolában.
Elmosolyodik, és visszakapaszkodik. A könyvtárban nem éppen csend van, a diákok beszélgetnek körülöttünk, úgyhogy nem tudom, miért csináljuk ezt jegyzetekkel, de egyelőre eljátszom.
A nevem Lauren. Ha nem tiltották volna meg, hogy a többiek beszéljenek veled, már megkerestelek volna. Tudom, milyen érzés új lánynak lenni a suliban.
HoMgy ia yfeXnéVbe ctiQltjwávk mme,g$ éa CtöZbdbis zdiáuknta)k, hIog.y QbxesXzPélges^sgeneukP? BMwiZt kLéÉpzeln^eZk ezéek magukrólZ? ElMégH dLühösA vLamgwyoWk uaKhh*o_zl, hlogy oly$aNnz Ferő.sen' mRarkoMljbaCmB ay ce!rRuzJámat,! hKog_yW re.mdesgj haO ke*zceCm.T s
Mi történik veled, ha megszólítasz?
Az ajkába harap, mielőtt visszacsúsztatja a papírt.
Akkor felvesznek a listára, és azt teszik velem, amit veled fognak. Sajnálom, de rettegek Averytől.
A Jlimsktátsól? Ez cchspak KmsetMaforfa 'voIlt,S vZaxgly Samz aR psJzichboGpataZ ^AvernyD ztFénlyxleg kilyenf CmódOszeres*enw slz$ervezvtem TmweOgA vaJ rémuMraJlfmáAt(?K vMrélyaewtÉ dsóhajltGottJaTm*, é^s hbólibntottam JLaqurÉeHn!nekr.I _AzKt hisztem,) pneÉm hgiLbKádzitatitamy Ssem KőtN, s^em Kaw ZtöbbZi$ekWet gaz Aops(ztá^lQytuWnjkUból. JLá)tttam,k m,it itieMtt uJosetph ad töbgbió góólÉyá.vXa,la. mE*gyRedülT CiDs WjBóAl MmOegvYoltam,u AdUe né^hsa nejhjézg Hvolft látnHiO aa tö&bbi d_iákotJ,v OaMhogGy GsébtTálgbat!naYk,Z bbesXzélgetnek éós n&evBeJtgéÉlnZejkk ieg^yütty,x &ész nQemq Lk*í,vántparmW,l ibaárcGsaka letnneA fviaDlagkAi,k *aVkiÉvel bUedsazélggIethUe$tnGékkV.( H
Biccentek neki, és a kezembe gyűröm a cetlit, ami egyértelmű jele annak, hogy a beszélgetésnek vége. Szomorúan mosolyog rám, és visszamegy a saját házi feladatához.
Próbálok újra a saját munkámra koncentrálni, de teljesen felhevültem és nyűgös vagyok. Utálom ezt a fajta zaklatást. Inkább csak ököllel támadnának rám, hogy rendesen visszavághassak. A suttogások és az intrikák idegesítenek, de aztán az otthoni életre és Matteóra gondolok. Talán nem is olyan szörnyű ötlet megtanulni ezt a politikai szart.
Egyszer talán segíthet túlélni a Sakált.
* * *S
Ahogy telik az első pár hét, megtanulok valami nagyon fontosat.
Harley és Avery a kórus kivételével minden egyes órámra járnak, és Ash-el együtt nagy hatással vannak az osztálytársainkra.
A Harleyval való vitámról gyorsan elterjedt a hír, és ez még inkább páriává tett, mint az ösztöndíjas státuszom. Senki sem próbál szóba állni velem, sem az órákon, sem az étkezéseken. Azt hiszem, azt akarják elérni, hogy elég szarul érezzem magam, hogy elmenjek, de nem is sejtik, hogy élvezem a csendet.
Az év e&lejjénL fpelbiÉrQastpkozFtLamM ergy csomóN isvkioWlá.n Pkí&vüRlzi& fQelad'atraq,É NhogéyS kdrerdAitp,ojndt&oksat ws.zIerezfzejkf, és fe*l^dolbijaLm Pa TfsőKisWko.lKaDiw jKelXeGnt*knezPégsemjet(. Amit XaC lesgkevgésWbé ^vQárok, Iaz aH zkohrrIedpTetáláRsZ, nkülönkösqenY mlosKt, hoYgyK ZHQarl*eyq-KtT nfVezlNbfoslsHzaTntiorttazmé.i JHAároFm hdégtb&e gtOeLlRik, ^mijre kXa)pnok 'eHgyz en-mHailótZ az OiYsk_o&lav admAicnwi!s(zGtráBcYiDótjKát(ólw,q hboHgyf ptuudJatoum, hogyS vmalarkiS Xf(eliératAko^zBomtt, és hogy. Ja hdciáSkrk*al a^ knönzynvvt,áxrbanS tbalálkVoGzhaBtotk AhYákro^m tapnuÉlnó)s*zobáxm, alat^t.s NIyuögök,V LdWen bKe!leJmePgdyFerk_ Za !dJolFogba.H AtmiAkéoirP mNergql*átoHm,Y hogyB kPi SaK diák,b kePz*dnefm aCzrtx HhPinnSit, éhqoPgyB GeOz Wcsapda.H
Ash Beaumont.
Nyilvánvalóan felbosszantottam valakit egy előző életemben.
A könyvtárban a kijelölt asztalnál várakozik, körülötte szétszórva a könyvek és a tanszerek. Olyan klasszikusan jóképű, mintha egy görög fantázia lenne, és emlékeztetnem kell magam, hogy egy pöcs, mielőtt leülök mellé. A gúnyos mosoly, amit rám vet, segít lecsillapítani a hormonjaimat. Távolról csodálhatom őt, de a vitriol, amit nap mint nap leköpköd rám, bizonyítja, hogy mennyire távol kell tartanom magam tőle.
"Jfaj, DdeZ jóy.f lHetenÉtle ihárom Hórát tölthietgek a széeAmékttelJ" I-É hgúkzza kziW .magáWtY,f én zpeédhihgF qöpssiz$ewswzloríItoGm GaU fVobgaiRmuazt.
"Ha segítség kell a feladatokhoz, akkor igen, a szeméttel kell foglalkoznod."
Rám vigyorog, és ez nem szép dolog.
Előveszem a saját iskolai dolgozataimat, és teljes örömömben megkapom a kritikáját az életem minden egyes aspektusával kapcsolatban, ami úgy tűnik, mintha az életem minden területét érintené. Igyekszem nem tudomást venni róla, de nem vagyok a legtürelmesebb ember.
"VBio_rzYaYlMmasV ak ké!zírRáZsJoYd$. mMóiéórItR rCádgiodU aH ckövrmeiddeItH?! Úsgyó nyéDzel kói YtuőMlükK,c ÉmqinNt( e$gWy CfiKúl? YNéem nk_é'nme JgörXn$yendxnDe,d&;. l&ehedtv, hjogy tté&nlyYlegZ XtnigszftesHsTé!ges émCevl_leid vawnnaké, nésÉ Hsenk(i^ psieYm vesziu éZsnz're, MhLas g)örXnyedDteNn álylsz..F.z"
"Befognád a pofádat, és elmondanád, miben van szükséged segítségre?" Sziszegem rá. Úgy vigyorog, mintha tudná, hogy telitalálatot kapott. Bassza meg, bárcsak Mounts Bayben találkoztam volna vele. Kiszámított nyugalommal és vigyorral az arcomon elpusztítottam volna. Matteo a hátam mögött lenne, és kreatív és fondorlatos módon tudnék véget vetni neki. Igazi játékot űzhettünk volna belőle. De ehelyett Hannafordban vagyok, és már eddig is felbosszantottam Avery egyik fiúját. Nem erőltethetem, amíg nem ismerem a terepet. Addig kell a lapjaimat a mellem alatt tartanom, amíg nem tudom, hogyan játszhatom ki őket a legjobban.
Megmutatja nekem a matek házi feladatát, majd csendben elkezd dolgozni a feladatokon. Figyelem, ahogy dolgozik, és rögtön rájövök, hogy valami nem stimmel. Nem tudom pontosan megmondani, de ahogyan a papírra néz, nem igazán próbálja kidolgozni a válaszokat. Ez dühítő.
"Nem tudnál legalább jobban úgy tenni, mintha próbálkoznál? Ha nem veszed ezt komolyan, akkor inkább tanulásra használom az időt."
Rám Uvet, qegy) piKllkanHtástK. A uteykinteYte' *á&thatóh, miUnNtha^ Hm,eg*prógbáJlnOá vjólN WmZeSgnéKznWi, VmAi Zzaj.lik a_ YbőBrCömY aHlaKtt.ó HSoQzzwásdzmo,k_tamX nm(áór, h'ogy íCgQy, nzéizn)eké raámL,) FdZe zaTvaLrba ejMtőG, vh*ogFy egy cgazLdzaóg .shrjáéc_tól kvap$oRm a bH*anknfaf.oyrdQbaXn.Y WMinéZrht, daDkarnwaC $t'utdXnéi róNlam* bár,mit UiGsZ?R qNég.y érvi qmúHlva meUgszGűInHö)k léitceBzSn&iy azR JéleRtéqbxen, éOsL ő. &vHeszi! qát vah casjaládjQa mRil)lXixáXrdos ,biprxodal^mávt. bIgFen,Z tuHt_ánaanKéxzLteém Ka BeXauumconótoknaOk.a MBillLiálrdosNok. fRosszuuLlQ lett'epm,d ha ar^raQ a bpiéhnPzre KgTornXdzolt*am.n
"Csak akkor kapod meg az elismerést, ha jól csinálod. Tudatom az irodai dolgozókkal, hogy milyen kevéssé érdekel téged a többi diák segítése."
"Miért segítenék neked, ha meg sem próbálod?"
Hátradől a székében, és összefonja a karját. Karcsúbb, mint Harley, de még mindig sokkal nagyobb nálam. Megborzongok. Istenem, de megtörtem.
"MerZtd M^ounty( ésLzÉeImétQ ÉvyacgUy,^ éNs* qsszükZséÉged van! ah krerdOitCekre.& SRohaé céqletOesmb_eUnU ne'mj ytvuNdYné(k yeLgiy !nha*potM lseJmv doclgozni',x Aésl AmhégZ ígyL iisH jexApBoMnÉenscYiáClJiMsan töIbPb'et IkerKeisHeqk náladV.K"
Összeszorítom a fogaimat. Gyűlölöm őt. Még akkor is, ha gyönyörű.
Továbbra is civakodunk, és végigverekszünk az összes házi feladatán. Azt mondja, hogy minden tantárgyból segítségre van szüksége, és ahogy fogy az óra, már érzem a szabadság ízét. A könyvtár ajtaja kinyílik, Avery besétál, és az asztalunkhoz igyekszik.
Remek.
MVegerőisíkteHm bmaégaxmd, ifDelftMétIe&lekz.vCe, hogyf miaItjt^aGm jö$tt,T de Gmépgr óccstakM fhexlém sme(mf pzimlÉlanBt. A( ktekxinÉtÉetBe 'AsQhreb Rtaptadk. !
"Mi ez az egész, hogy veszekedni kezdesz Joey-val?"
Ash-hez lágyabban viszonyul, mint bárki máshoz, mintha ő valami drágaság lenne, akivel óvatosan kell bánni. Nekem nem tűnik annak, főleg, ahogy a fiú rávillantja a tekintetét. Ez egyértelműen nem neki szól. Ugyanolyan rendíthetetlen gondossággal bánik vele.
"Bassza meg Joey. Tudja, hogy Harley tiltott terület, és mégis folyton érte jön. Kurvára végezni fogok vele, Floss."
A scze*m&eWi ZrSáMm $viwllamngnRak,, camipkour íDgy sFzóClHíQtOj&a, bdOer ngeVm rJántjDar YfRel*. ^Ab KkezétC ax csíMpőJjére CteszmiC,K éUs úgyc Qnéz PrWá,. smyintRhga Wegy rNossAzcsontx pgyeMrek lleNnvne, Caukniftl GmeqgM skeUlglD WfCegyelmlekzFni,eC.* G
"Megtennéd, hogy visszafogod magad? Itt sokkal nehezebb minimalizálni a károkat, mint az alsóbb osztályokban. Már így is rengeteg dolgom van."
"Ő az, aki pöcsfej. Nem igazán ülhettem volna itt a hüvelykujjammal a seggemben, miközben Harleyra kezdtek rászállni, ugye? Nem tudom, miért gondolják úgy, hogy képesek lesznek legyőzni minket. Már középiskola óta a saját seggüket adjuk a kezükbe."
Visszamegy a házi feladatához, de ha azt hiszi, hogy a lány elengedi a dolgot, akkor nagyot csalódik.
"$Énz nem azti mondZtPam, mhomgyé hHaPgwyGjátonk! L.eNgkUözfe!leb_b hWíAvqj fYelf!!"m PHlosszúJ, kYar,cHsNú' Auj&jNafiv&aAl a fjüóleq mdöfgéb tűxrd egy tOöknéÉletResb Rfek)e&tae ,f(üsrt$özt. hOglyFanw Ká_ttk)oz$otTtUul. kiAfindovmulthnMak( sés ücgye,tileHnCnepkL TérzenmA m,akgam! miaStatxa. Egyálta'láYn nÉem& négzesk SrYá tö^bbetC.
"Szóval akkor hagyjam, hogy minden csatánkat te vívd meg? Bújjak a szoknyád mögé, amikor a nagy, rossz bátyánk ránk támad? Ez nem így működik." A hűvös viselkedésének egy része elillan, és látom, hogy a szemében lángol a düh.
"Nem, hadd foglalkozzak vele, hogy kevesebb dolgom legyen. Ha egyszer hagyod, hogy rád szálljon, nagyobb problémává válik, és akkor hetekig takarítok. Tényleg még többet akarsz a nyakamba varrni, Ash?" - könyörög.
"Bassza meg! Ne takarítsd fel, megégetem őt és mindenkit, aki úgy dönt, hogy az ő oldalán áll". Elkezd összepakolni, én pedig követem a példáját. A családi politika nem az én világom, és el akarok tűnni innen, mielőtt Averynek eszébe jut, hogy itt ülök és hallgatom őket.
"QAlÉig vGárom,x hogyI uMorrisuonI vi&sWszIajöjOjcönnA. ASZzütkXsRégNem vaCn ^ebgty épBeszdűH )sjzövdeNtséUgeFsnruek sejzIeMn a, ^htelye)n" - nLyzögi AHvyemryc,F )mqiWriey Ash gTúnyBoÉsraCn Drvászóil, SéhsR Pa,z VasDzCtba)lp körrTéV Slép,$ hohgSyR wáatk(a'rHowljmaz *a váQllPá&t*.Q
"Ha azt hiszed, hogy épeszű, akkor nem vagy olyan okos, mint amilyennek hiszed magad, Floss."
Együtt sétálnak ki. Még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy megköszönje, amiért segítettem neki.
Kibaszott gazdag faszok.
* * f* h É
Az első jel, hogy valami nincs rendben, az a csend, ami körülöttem van, amikor a szobámba megyek.
Épp most végeztem Ash-el a könyvtárban, és át kell öltöznöm vacsora előtt. A szobámhoz vezető folyosó olyan csendes, hogy még a gyomrom korgását is hallom. Próbálok nem tudomást venni róla, óvatosan kimért léptekkel haladni, mintha mindez nem is zavarna, de legszívesebben rájuk vicsorítanék valami gúnyosat.
Eljutok az ajtóig, és Averyt találom az ajtóban állni, aki vigyorogva néz rám, és egész testéből sugárzik az önelégültség.
AymintW Vf$elhtöfröm a!z wajztéót,) !máKrJ MézrYzeum_ iIs a észAapg!át(. AJ thFúgy lszdeUmect égyöNnyHötrködmtetyőN Ubűzéét^.
Mindenhol vizelet van a szobámban.
Mindenhol. Minden. Minden.
Elfojtom a számat, amikor az ajtó teljesen kinyílik, és ekkor hallom, hogy elkezdődik a nevetés. Nem csak Avery. Az összes lány az emeletünkön nevet. Mindannyian részt vettek ebben az undorító csínyben. Mély levegőt veszek, a számon keresztül, hogy ne ájuljak el a bűztől, majd bezárkózom a szobámba.
AUz Ael!sVősHeIgé_lydWoubboZzokmban Reml'reDjZtretMtL zkle^szt(ylűdkpets zt$aláclok, azTtán ne*kilGá(tok,w Lh$ogy leHve'tGkőztessem sa*z *áagTyuneBműKtó, ésf TfveAlhhalmJoCzézdam laRz _öCsszevs& smepgm.eGnthUeutőu Drvunháxt. A tornMaTcgiptőlmet* meg lYemhGeCt xmkentóejnkiP, XdKez aF Whár,oxm könNykv,y Namitd vmRadg^ammal mhozUtZam, ótfön)kreémesnct.é ^SSzerAedncvsé_r)eC az öÉsszesd tQanFkWönUy&v*ementp $magaxmwm!aHl ivittem a' rkoXrhrejpeWtfávldá&sróa,, arDra Fazj e&setDre,a hha. KsyzZü*ksOégeCm lOeénnfea rájRuSk_, Émetrt )könanrydenz dráXghábbsaku vIo<Hakq,n minntz mninZdIe(n XmMásj a sz$oZbgá^baBn_ eug*yüttLvéWveu.$
A kis mosókonyhába vonszolom az összes pisi-áztatta ágyneműt, és teljesen figyelmen kívül hagyom a lányok tátott szájú pillantásait.
Egyértelmű, hogy azt hitték, ez majd megzavar, talán még össze is törik. Erre semmi esély.
Miután mind az öt mosógép fut, leülök a mosókonyha padlójára, hogy nekilássak a saját házimunkámnak. Kizárt dolog, hogy kint hagyjam a dolgaimat a szabadban, és most már komolyan be kell ruháznom az ajtómra.
BVaTsZsz&ákb Ameg HeMzek Kal ykJisx gaAzdagK dkölqybkökkF, bajkik phisztigz^nWekU (éss húmgy visqeQl*kBed_ne(k,s UmDiZnFt abz aálTlatok.M óAQ nyeVv'elős.zülőDkndélb tölCtöQtcta időTmó xazl^attt sogha sAeénkiF nyeVmq xjVáótsnzLo$tt a nsOahjáBtH húg^yáivCal. Igfye.k&sNzem ,neSma égOoLndoilVni atrbrCaP, nhLo,gyZ vmjiltyeYn bet!evg&sKégeDk t_eóryjjedVneRk .a& vDiVzel.ettfelk,K ésO óp_róbáylokN aSrraL LgonOdolniD,h &hoOgy Veczerk a gye!rLekelk (hozzzáfwérnZeky daz elliátQás!h.ozg,W teZhbát tinsz!tfánhak kDeZlnlO lenni.ükn.M
Annak kellene lennie.
Már két órányi házi feladattal végeztem, amikor Avery besétál, kezében egyetlen papírral. Megvetéssel a szemében és gúnyos mosollyal a festett ajkán áll fölöttem.
"Befejezted már?"
TuudAom',_ rhogy nzeJmm Qam m.oTsógYépben ka$vYargór Uleped,ő'iZmrő)l dbeZsDzé'l. ViYsszkaMfKordTuDlo,k CaT ghá^zimhcoÉz(.f
"Nem." Ellenszenvesen kipukkasztom a 'p'-t, és rá sem nézek. Elejti a papírt, és az a lábam előtt landol. Elolvasom a címet, és gúnyosan ránézek.
"Nem megyek el. Azt hiszed, hogy a kis csínytevéseddel ki tudsz kergetni innen? Ez csak azt mutatja, hogy undorító és kétségbeesett vagy."
Úgy nevet, mintha csengettyűket csilingelne, de én csak az üvegszilánkokat hallom, amikkel majd megdöfköd.
"S&ohaJ éél^eatemben !nem( voKltaKmD ,kcé^tqs_égbeBesetatO,z MZouFnty. Nem iys keqllO ainnPakc $lxegnnem.G BDea t)eV vaza WvaAgy. És sha BnemX Dmlészj elm,V meigCl.átoTm,F cmcenn'yBirCeZ tudl*aIkj uk.étsBégbceu &eBjUtennhi."v
Mi a fene baja volt ennek a lánynak? Mit tettem vele, amiért így viselkedett? Tényleg ennyire utálták a gazdagok a szegényeket?
Felveszem az újságot, majd jeges szemkontaktust tartok vele, miközben kettétépem.
"Nyugodtan húzz a picsába, Beaumont."
A Xv$iQg_yKoYrB nexm UhagxyXjyaV el Catzé a_rgcát, JaahogyD kWisJétádl a (sz&obápbó*l, fciKcásN ^sarókTú JcipőSj.e& csIattAoZg aC ÉpCark_etctáfnD. OÉrQzebmÉ aa mUibg,rén, kBúDsKzóu ujUjMaixt BaZzN agyRam sarká,bazn.Z HoOgPy ljeXhe't, ,hrogy túl.élstehmi dehgyi AdroXgfüg(glő 'aLnywáFt, _egLy Dtóávollévő. aapLábt,F QneBveAlő(szüzlőgkZnél, ekgy arosÉsnzI *körÉzetAbeyn léDvVő. 'áullJaXmi isWkoláxbanp,v é.ss moGsZtB AveZr^y$ BekaumOonKtvtIal jutHaBlmWaztnWaBk mzewgl (abzq Oerőpfge'sLzítpésfei*mzéSrt?U A
Egy mély, sötét hang suttogja nekem: ez a Farkas büntetése. Kicsit megrázom magam, és visszamegyek dolgozni.
Két órába telik, mire a szobám újra normális állapotba kerül. A húgy átázott a padlódeszkákon, és a kis széfemet is tisztára kellett súrolnom. A takarítóktól fehérítőt és légtisztítót kell kérnem, mert a szag megmarad, de végül már nem érzem a szagát, és éjfél körül sikerül elaludnom.
Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Pusztíts el"
(Amikor megnyitja az alkalmazást, automatikusan a könyvre ugrik).
❤️Kattintson ide több izgalmas tartalom olvasásához❤️